2011-08-29

John Green: Alaska nyomában


  több mint egy hónapja olvastam ezt a könyvet, csak valahogy nyaranta - még akkor is, ha ilyenkor sokkal több időm van - valahogy spontán blogszünet lép életbe, de legalábbis eléggé le tud csökkenni a bejegyzések száma.

viszont olyan nincs, hogy erről az élményről ne írjak, mert 2011-ben talán eddig ő áll az első helyen, és szeretném népszerűsíteni!

  a középiskolás Miles, aki imádja az életrajzokat meg a híres emberek utolsó mondatait, nagyon unja floridai életét, ezért szüleit ráveszi, hogy irassák be egy alabamai bentlakásos iskolába. ott a szobatársa lesz Chip Martinnak, azaz az Ezredesnek, aki mellett nem nagyon lehet unatkozni, ő viszi bele Miles-t a "jóba", értem ezalatt az ivást, cigizést, meg minden olyasmit, ami egy bentlakásos iskolában zajlik általában. az Ezredes baráti körébe tartozik Alaska is, aki állítólag egy eszméletlenül vonzó lány, kicsit önpusztító, szélsőséges hangulatai hirtelen váltakoznak, szóval nem egyszerű eset, na. Miles-szal nagyon közel kerülnek egymáshoz, elvileg csak barátilag, de ki tudja persze, valószínűleg ennél sokkal többről van szó. 



  a regény két része, az Azelőtt és az Azután teljesen más, érthető okokból, amit persze nem szándékozom elárulni, bár szerintem nem túl nehéz kikövetkeztetni, főleg a kissé spoileres fülszöveg elolvasása után. az Azelőtt szinte felhőtlen, a baráti kapcsolatokról, csínytevésekről, iskolai eseményekről szól, az Azután pedig annak a bizonyos napnak a feldolgozásáról, ami hosszú hónapokig is eltart. 
  tetszett, hogy nem hülyegyerekekről szól a regény. persze, a rombolás az megy végig, de ezek a fiatalok jól tanuló, értelmes emberek, akiket egytől egyig lehet szeretni. ahhoz képest, hogy a könyv témája azért elég komor, egyáltalán nem lehangoló, engem kimondottan feltöltött, nagy-nagy lelkesedéssel olvastam végig. 
  és azóta én is életrajzokat akarok olvasni:)


2011-06-26

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya


  kezdeném rögtön azzal, - hátha valakit még megmentek - hogy a fülszöveget sikerült jó spoileresre megírni. nem tudom, miért érezte úgy az a valaki, hogy le kell lőni a fele "poént", szóval aki még nem olvasta el a könyv hátulját, és szeretne kicsit meglepődni, az ezután se tegye.
  mindig sokkal nehezebben írok azokról a könyvekről, amelyek igazán tetszettek, (az Utas és holdvilágról - életem könyve - azóta sem született poszt, és szerintem soha nem is fog), és az is jó sokáig tartott, míg ennek a bejegyzésnek nekiálltam.
  a fiatal és rendkívül naiv lány Monte Carlóban megismerkedik a nemrég megözvegyült Maxim de Winterrel, és hamarosan Mrs. de Winter válik belőle. névtelen főhősnőnk izgatottan várja, hogy nászútjuk után végre beköltözhessen a Manderley-házba, azonban csalódnia kell: úgy érzi, Maxim volt feleségének, Rebeccának a szelleme még most is kísért a házban, na persze nem szó szerint. mindenki őt emlegeti, és a lány ezért úgy érzi, folyton hozzá hasonlítják, és meg van róla győződve, hogy nyomába sem ér az elbűvölő Rebeccának. leginkább a házvezetőnő, Mrs. Danvers mutatja ki ellenszenvét a ház új úrnője iránt, mivel ő valósággal rajongott Rebeccáért, és gyűlöli az új feleséget, amiért az megpróbálja betölteni az elhunyt nő szerepét. Rebecca mindenhol ott van, levélpapíron, verseskötetben, a virágokban, a tengerparti kisházban, még a szobákat is az ő ízlése szerint rendezték be. az új Mrs. de Winter pedig roppant érzékeny idegzetű, és nagyon nehezen viseli ezt a helyzetet. férjével alig kommunikálnak, képtelen arra, hogy megossza vele a félelmeit.
  kevés könyvet olvastam, aminek ilyen intenzív hangulata van. a hangulat ebben az esetben nem feltétlenül pozitív szó, csak annyira durván átjön a feszültség, ami a történet szereplői között lebeg, hogy néha már én is féltem az ijesztő Mrs. Danverstől. mellesleg szörnyen idegesítő, hogy mennyire nem képes egymással beszélni Mrs és Mr. de Winter, a problémák jelentős része ebből fakad. csak a könyv első fejezete miatt voltam valamivel nyugodtabb, de egyébként teljesen a történet hatása alá kerültem, és nem is annyira az események tehetnek erről, hanem inkább a barátságtalan növények, házvezetőnők, rokonok, folyosók hatására rándult össze a gyomrom időnként. 

  nem csodálkozom azon, hogy pont Hitchcock készített filmet a könyvből, teljesen az a kategória. amúgy van némi Jane Eyre-utóérzés, de biztos csak a nagy ház meg a volt feleség árnya miatt. 

2011-05-29

Jókai Mór: Az arany ember


"Mit lehet tenni a tél ellen? várni kell a tavaszt."
  gimiben úgy voltam a kötelezőkkel, hogy egyrészt akkor még nem szerettem olvasni, másrészt meg amit egyáltalán elkezdtem, azoknak többnyire az egyharmadáig jutottam jó esetben, alig volt néhány könyv, amit befejeztem. talán a drámák tartoznak ebbe a kategóriába (persze, mert azok rövidebbek) meg a Candide meg az Édes Anna (azok is rövidek). egy Jókainak esélye sem volt. 

aztán így néhány évvel később megjött a kedvem hozzá. persze annak idején már átbeszéltük az egészet irodalomórán, úgyhogy tudtam, miről szól meg még azt is, hogy a vége mi lesz. (ez utóbbit itt azért nem fogom megosztani, nem kell aggódni).

  az események valamikor az 1820-as évek táján kezdődnek, és körülbelül 8 éven át zajlanak (leszámítva az utolsó részt, ami szerintem totál felesleges).
  Timár Mihály a főhős, aki egy szerencsés véletlen során hatalmas mennyiségű kincsre tesz szert egy török úr "jóvoltából", aki egy közös hajóutuk során meghal, és a lánya, Timéa ezáltal árván marad. ez a lány egy komáromi családhoz kerül, akik Timár ismerősei, ott azonban kihasználják a lány naivitását, és folyamatosan hülyét csinálnak belőle. később fordul a kocka, Timéa lesz a ház úrnője azáltal, hogy a családfő meghal, és Timár megveszi az árverésre bocsátott házat, Timéa pedig hálából hozzámegy feleségül. a lány viszont hideg, mint a jég, Mihály pedig egy másik nő mellett találja meg a szerelmet, a Senki szigetén, ami egy a társadalomtól teljesen elzárt terület az Al-Dunán. Timár félévente ingázik két lakhelye és nője között, miközben folyamatosan vívódik, marcangolja magát, képtelen ráhangolódni a boldogságra.

  ennyi a történet nagyon nagy vonalakban, emellett sok más szereplő, szélsőséges karakter, sorsszerű véletlenek, szóval minden, ami egy romantikus (mármint stílus, nem műfaj...) regényhez kell. 

 Mihállyal nem tudtam mit kezdeni, fogalmam sem volt, mit gondoljak róla. az író mintha nagyon sajnáltatná velünk, egy mártírnak állította be a főhőst, én viszont az olyen embereket sosem szerettem, akik látványosan szenvednek meg szidalmazzák magukat állandóan, úgyhogy Timárt sem kedveltem különösebben. nem hatott meg sem a lelkiismeret-furdalása, sem az a rengeteg önmarcangolás, amit a regény során véghezvisz. igazából ő volt az egyetlen olyan karakter, akinek a jelleme nem szélsőséges, a többiek mind jók vagy rosszak, de azt nagyon. 
  egyébként a könyv nagyon pörgős, eseménydús, fordulatos, szerintem élmény olvasni, kicsit a nyelvezettel volt problémám, én már nehezen szokom meg az ilyet, túl mai csaj vagyok azt hiszem. de azért mikor kukoricát pattogtatnak a Senki szigetén... na, az nagyon vicces!


2011-05-25

Gerald Durrell: Családom és egyéb állatfajták


  úgy tűnik nekem, hogy mintha kiskoromban már egyszer lett volna a kezemben ez a könyv. nem esküszöm meg rá, hogy végigolvastam, de egy-két dolog bevillant. például a kutya meg a teknős neve, meg mikor Theodore mindig azt mondja, hogy "khm". na ezek halványan derengtek, vagy inkább úgy jöttek elő, mint mikor az embernek de ja vu-je van.
  az események Korfun zajlanak, leszámítva a rövid epizódot az elején, mikor a Durrell-család elhatározza, hogy a ködös Angliából a napsütötte szigetre költözik. ez a család áll a nagyon laza Durrell mamából, meg a négy gyerekéből. Larry (Lawrence Durrell...) kultúrsznob író kultúrsznob barátokkal, Leslie vadászatmániás fegyverbolond, Gerry, történetünk írója, tíz év körüli állatbuzi, de tényleg minden állatot imád, és ezeket előszeretettel viszi haza felnevelni, nem sejtve, hogy ezzel a család néhány tagját erősen felbosszantja. és Margo. (ő a negyedik gyerek, csak gondoltam a Family Guy után szabadon csupán ennyit közlök róla). és akkor Korfu szigetén ott van még Spiro, a család újdonsült barátja és mentora, aki minden szó végére odabiggyeszti a klasszikus "sz" hangot; a már említett Theodore, akivel Gerry hamar megtalálja a közös hangot, mivel mindketten meg vannak veszve mindenért ami él és mozog, megismerjük Gerry különböző tanárait, és még sok más helyi erőt.

  velem az a baj, hogy nem szeretem a leírásokat. persze azért ez nem egy Tüskevár (nem lehúzni szeretném azt sem, csak hát Fekete Istvánnal rendesen megszenvedtem általános negyedik táján). ez a könyv megszeretteti velünk az állatokat a póktól kezdve a gekkón át a szarkákig (a lepkéktől változatlanul betegesen irtózom), de komolyan, Durrell ugyanakkora lelkesedéssel ír a kutyáiról, mint egy százlábúról, viszont néha picit elragadtatja magát a leírások során, vagyis nekem ez egy hangyányit erőltetett, de nyilván van, aki megtalálja ebben is a gyönyörűséget. 

  én ezt a gyönyörűséget a karakterekben találtam meg. néha hangosan felröhögtem Durrell mama és a fontoskodó Larry párbeszédein, mikor épp arról vitatkoznak, hogy az aktuális állat maradjon-e a házban, vagy hogy Larry irodalmár barátainak látogatása kedvéért érdemes-e nagyobb villába költözni. annyira megszerettem ezt a családot meg a barátaikat meg a kutyáikat meg szarkáikat meg mindenféle állatkáikat, hogy a végén egy kis szívfájdalommal csuktam be a könyvet, hogy meg kell válnom tőlük. 
  bár ha jól tudom, ennek a korfus témának van azért még két folytatása, előbb-utóbb sorra fognak kerülni azok is.