Ready Player One, avagy a kockaság ünneplése

"Aztán amikor már biztos voltam benne, hogy a dolgok nem fordulhatnak rosszabbra, rosszabbra fordultak."

Rögtön az elején lelövöm a poént, és elárulom: Ernest Cline remekműve nálam az év könyve. Szerelem volt onnantól kezdve, hogy kinyitottam, és végig drukkoltam, hogy ne kelljen csalódnom.

Az a helyzet, hogy annyira odavagyok érte, hogy nem is tudom, hol kezdjem az áradozást. 

A kiindulópont: 2045-re a világ annyira szar hely lett, hogy az emberek az OASIS-szel, egyfajta virtuális valósággal vigasztalják magukat. Az OASIS leginkább egy MMORPG-re hasonlít, a felhasználók létrehoznak egy avatárt, amellyel igény szerint elrejthetik valódi külsejüket, és egy csodálatos, nyílt világban különleges képességekkel felruházva ide-oda bolyonghatnak, barátkozhatnak, iskolába "járhatnak", azaz elszakadhatnak attól a fizikai környezettől, ami már nem sok szépséget rejt az emberek számára. Szerencsére az OASIS ingyenes, így bátran kijelenthetjük, hogy ez a szegény emberek drogja a 2040-es években.

James Halliday az egyik megalkotója ennek a drognak, aki a nyolcvanas években nőtt fel, és azóta is kitartóan rajong azért az évtizedért. Csakhogy ő meghal, ám távozása előtt hagy egy feladványt a rajongóinak: találják meg az OASIS-ben az általa elrejtett Easter egget, azaz egyfajta kincsvadászatra invitálja a felhasználókat, a dicső jutalom pedig nem más, mint az OASIS maga. 2045-ben már öt éve folyik a hajsza a tojás után, egyelőre reménytelenül, ugyanis Halliday elvárja a keresgélőktől, hogy teljes mértékben elsajátítsák rajongásának tárgyát: a 80-as évek popkultúráját, legyen szó filmekről, zenéről vagy persze a klasszik számítógépes játékokról.

Hősünk, Parzival, egy lepukkant mobilháztelepen élő srác is lelkes tojásvadász, ő az első, aki öt év után végre megszerzi az első kulcsot a háromból, úgyhogy a kissé bepunnyadt nyestek (=tojásvadászok) ezen felbuzdulva újra belevetik magukat a játékba, Parzival pedig közben olyan hírnévre tesz szert, ami nem feltétlenül válik előnyére.

"Onnan tudod, hogy teljesen tönkrevágtad az életedet, hogy az egész világod egy szarkupaccá válik, és az egyetlen személy, aki szóba áll veled, a számítógépes rendszered mesterséges intelligenciája."

A könyv teljes mértékben a kincsvadászat körül forog, közben masszívan zúdulnak ránk a különböző utalások a '80-as évekből. Mivel ennek az évtizednek a végén születtem, nekem csak a gagyi popszámok imádata maradt, úgyhogy komolyan elgondolkoztam azon, hogy ha vajon a 90-es évekre épített volna az író, akkor mennyire oda meg vissza lennék a könyvért, persze így sem panaszkodom, sok-sok direkt és burkolt utalás még nálam is célba talált, és ilyenkor mosolyogva bólogattam, hogy ó, igen! Amikor meg a játékok kerültek szóba, életem párját szórakoztattam azzal, hogy dobáltam felé a különböző klasszikusok neveit, ekkor meg ő bólogatott bőszen. 

A könyv soundtrackje

Az eddigi sorokból azt hiszem leszűrhető, hogy Cline elsősorban a kockákat célozta meg ezzel a regénnyel, így felmerülhet bennetek a kérdés, hogy "vajon jó lesz ez nekem, ha nem töltök fél napokat a WOW-val, és nem láttam a Star Wars-t?". Én azt gondolom, kell egyfajta nerd szint ahhoz, hogy élvezhető legyen a könyv, de garantált level up következik be (akár több is) olvasás során. Azért adnék egy kis hintet a döntésképtelenek számára, és röviden próbálom vázolni a saját kockasági szintemet.

Annak ellenére, hogy már 10 éves koromban a Diablo első részével játszottam és a gimiben informatika tagozatos voltam, nem nagyon érdeklődtem semmi iránt, ami a geekséggel áll kapcsolatban, amire szükségem volt, azt megtanultam, de ennyi. Aztán bő két éve lett egy pont ideális mértékben kocka pasim, aki által elkezdtem edukálódni. Bevezetett az RPG-k világába, és megesik, hogy együtt játszunk valami nyomozós-rejtélyes point and clickkel, illetve iszonyúan büszkén irtottam az újra felfedezett Diablo 1-ben a csontvázokat és zombikat ismét, miközben ő örömében majdnem elsírta magát. Újabb level up történt augusztusban, amikor felvettek egy fejlesztő céghez, és itt bizony nincs hiány szandál-zokniból meg programozós poénokból. (Ez utóbbiak közül sokat nem értek). Ám múltkor rég nem látott kocka ismerőseimmel találkoztam, és rá kellett jönnöm, hogy én is azzá váltam, mert egyszer csak arra eszméltem, hogy megkérdezem tőlük, hogy felrakták-e már a Win8-at, illetve arra, hogy a Microsoft Easter eggjeiről eszmecserélünk. A Ready Player One valóban újabb szintlépést eredményezett, most már tudom, melyik volt az első számítógépes játék, és azt is, hogy melyikben rejtettek el először Húsvéti tojást. Úgy érzem, valahol mélyen régóta rejtőzik bennem egy nerd én, ami egyre inkább felszínre kerül, és ezt valahogy egyáltalán nem bánom.

Nem tudom, sikerült-e ebből levonni valami tanulságot, én azt gondolom, hogy ha nem érzel totális ellenszenvet a kocka társadalommal kapcsolatban, akkor nem lehet nagy mellényúlás ez a könyv, az igazi gamereknek pedig egyenesen kötelező. Életem szerelme sajnos nem nagyon szeret olvasni, de jó párszor elmondtam már neki, hogy ezt neki is muszáj lesz, mert tudom, hogy rettentően szeretné.
Az egész könyvben egy hibát találtam, azt, hogy a japán srác fekete gyászruhában jelent meg. Nem tudom, hogy az író bénázta-e el vagy a fordító, tudtommal a gyászban szó angolul akár in black is lehet, ami nem feltételez fekete ruhát, de az fix, hogy egy japán nem fog fekete gyászruhát ölteni.

Az elejétől fogva éreztem, hogy epic könyv ez, biztos vagyok benne, hogy előbb vagy utóbb klasszikussá fog válni.
Az angol nyelvű változat hangoskönyvét pedig Wil Wheaton előadásában lehet meghallgatni, kitűnő választás :D
A Ready Player One saját tumblr oldallal is jelentkezik, én már nyomtam egy follow-t.:)

Köszönöm a könyvet az Agave Kiadónak!

Hogyan öltözik egy könyvmoly?

  Mert hát csajból vagyok én is, imádom a szép ruhákat, szeretek vásárolgatni a lányokkal vagy anyuval, szóval időnként előjön belőlem a hülye picsa, aki például akciótervet készít a Glamour-napokra, egyébként szerintem pont egészséges mértékben vagyok ilyen szempontból nő. Az évek során hatalmas mennyiségű ruhát sikerült felhalmoznom. Egy maratoni vasalással a nyarat kivéve simán elvagyok két hónapig, ami a felsőket és ruhákat illeti. Azt hiszem, csak egy fotó tudná érzékeltetni, hogy mekkora az a kupac, amelyet kizárólag a saját vasalatlan ruháim tesznek ki, rendszeresen találok köztük olyan felsőket, amelyeknek a létezéséről már rég elfeledkeztem, vagy mondjuk hazahoztam a boltból, kimostuk, és aztán azóta is ott tengődik az ominózus kupac alján. Mindennek ellenére rengetegszer éreztem azt korábban, hogy hiába töltöttem el fél órát reggel a szekrény előtt dilemmázva, az utcára kilépve mégsem voltam elégedett az összhatással. Rájöttem, hogy nem összevissza kéne vásárolni koncepció nélkül, mert abból tényleg az sül ki, hogy össze nem illő darabok tornyosulnak a szekrényemben. 

                    

 

  Úgy érzem, hogy mostanra sikerült eljutnom addig, hogy tudatosan induljak el shoppingolni, és a próbafülkében állva többször is felteszem magamnak a kérdést, hogy erre most tényleg szükségem van-e vagy csak azért akarom annyira, mert épp le van árazva, vagy tetszik a színe (nem számít, hogy már tizenöt másik barack árnyalatú felsőm van otthon). Tegnap például őrülten büszke voltam magamra, amikor az Árkádból egyetlen fehér kötött csősállal tértem haza, és nem vettem mást sem azért mert hirtelen megtetszett, sem azért, mert kell.
Illetve azt hiszem, végre kezd kialakulni a saját stílusom, igaz, vannak fellángolásaim bizonyos színek és egyes aktuális trendek iránt, de a többi talán lassan állandósul. Rá kellett jönnöm, hogy nagyjából öt-hat éve minden ősszel ugyanazt a sötétkék csőfarmert (NEM sztreccs!) veszem meg, elsősorban a H&M-ben (sajna nálam egy évig bírja egy farmer átlagosan), enélkül már nem is lenne teljes a ruhatáram. Aztán amióta nekiálltam hidegben és - egyelőre - nem túl hosszú kabátban biciklizni, kénytelen vagyok hosszabb felsőket, blúzokat hordani, amit szépen be is tűrök a farmerbe és láss csodát: tök jól néz ki, főleg egy szépséges övvel.

Ez például szerintem tökéletes:

Imádom még a fekete leggings-ruha/hosszú felső párosítást is. Tavasszal balerinacipővel, ősszel meg csizmával. Mondjuk a nem túl rövid ruhákat szeretem színes, élénk harisnyákkal is hordani.  A kedvenc cicás ruhámat egyszerűen meg kell mutatnom (gallér az nincs hozzá, anélkül szebb is szerintem):

Ez amúgy szintén egy H&M-es csoda, az a helyzet, hogy a ruháim elég jelentős része onnan származik. Kedvelt lelőhelyeim ezen kívül az angol turik, rengeteg csodás darabot szereztem már ott. Emellett sok eredeti brit ruhával is büszkélkedhetem, hála a nővéremnek, aki soksok éve Angliában él, és vagy megörököltem tőle ezt-azt (pl. egy csodás drapp Benetton ballonkabátot, vajon nem bánta meg azóta, hogy nekem adta?), vagy ajándékba kaptam, vagy én magam importáltam az Egyesült Királyságból. Felidegesíteni akkor szoktam magam, amikor az angol turkálóban szembejön egy felső, amivel én is rendelkezem, mert Angliában vettem, és tudom, hogy az a márka csak ott található meg. Ilyenkor előtör belőlem az irigy kutya, és legszívesebben megvenném a turis verziót is, csak hogy másnak ne lehessen ugyanolyan, de aztán erről le szoktam beszélni magam. :) 

Van még néhány szerelmem egyébként. Családi örökség, hogy odavagyok a táskákért, ez a zöld itt lejjebb nagy kedvencem például. Most egyelőre leálltam a táskavásárlással, rengeteg van már így is. Csak az a baj, hogy a boltokban is rengeteg gyönyörűséget látok, és nehéz ellenállni. Vagy például ott vannak a sálak és kendők: soha nem elég, legszívesebben minden nap újat vennék fel. Mondjuk egy ilyen csíkos pont hiányzik a gyűjteményemből.

                             

Amúgy az egyszerű, de azért nőies összeállításokra szavazok, imádom a fehér trikó/póló-farmer/sort kombót, a csíkos felsőket, a türkizkéket és az időtálló darabokat. Néhány gyönyörűség:

Ó és az új kedvencem: egy vastag fekete keretes (nem az a klasszik, annál szerintem szebb) szemüveg! Egyrészt végre nem fáj a fejem, másrészt meg most már tényleg igazán bookworm-nek nézek ki.:)

A sort még folytathatnám cipőkkel, kiegészítőkkel meg még sok mindennel, ami épp eszembe jut, de most rajtatok a sor.
Meséljetek ti is! Mik a kedvenc ruhadarabjaitok, miben érzitek magatokat a legjobban?

Vajon létezik szerelem első látásra?

Képtelen voltam ellenállni ennek a borítónak: imádom az árnyékos betűit, a rajzolt szíveket, és belül ugyanilyen tetszetős a csíkos oldalaival és a még több árnyékos betűvel és számmal, úgyhogy külön örülök, hogy egy ilyen tetszetős példányt sikerült megkaparintanom, szeretnék még sok hasonló megjelenésű könyvet látni! 

Próbálok rájönni, hogy miért pont ez lett a könyv címe, és nem igazán sikerül. Hadley, az amerikai lány Londonban élő apja újranősülésére igyekszik, de négy perc híján lekési a gépet. Ennek köszönhetően ismerkedik meg a csodálatos brit Oliverrel, aki - láss csodát - ugyanazzal a járattal utazik, és ráadásul majdnem egymás mellé szól a jegyük. Ekkor azonban szerintem még szó nincs szerelemről... Oké, hogy a csajnak tetszik valamennyire Oliver, de kinek ne tetszene egy okos, intelligens BRIT pasi? Na nem baj, a lényeg, hogy úgy tűnik, néha nem árt lekésni egy repülőt. Egyszer nekem is sikerült, de annyira nem éreztem át a lutoni reptér hangulatát (mivel olyan nincs neki), egy barátommal ragadtunk Angliában, megettük a maradék téliszalámit, egy marék pennyért pedig vettünk hozzá italt is, és kénytelenek voltunk a világ legkényelmetlenebb székein éjszakázni. És nem találkoztam össze semmi szuper angol pasival, legalább is azon az estén nem, maximum az azt megelőző két hétben.

Visszakanyarodva a könyvhöz... szóval azért is vonzott annyira, mert úgy tűnt, hogy egy reptér lesz a fő helyszínünk, és én nagyon szeretem a repülőtereket, de csak a szép nagyokat és csillogókat, ahol éjjel sem áll meg az élet. (Luton kilőve.) Végül is ezt a helyszínt elég hamar elhagyjuk, és a két fiatal hamar a repcsin találja magát, most következnek azok a részek, amikor az egyik elalszik és a másik vállán ébred, meg minden hasonló, amit ilyenkor szokás, közben Hadley elsírja a bánatát Olivernek, hogy mennyire rázza a hideg, ha az apja esküvőjére, és főként leendő feleségére gondol. Oliver meg titokzatos csöndbe burkolózik, már ami a családi viszonyokat illeti, csak annyit tudunk meg, hogy ő is egy esküvőre hivatalos aznap, Paddingtonba. 

Szegény Hadley nem sok esélyt ad Londonnak, nyilván már helyből utálja, persze később, amikor van szerencséje kicsit felfedezni a környéket, már bánja, hogy nem lesz elég ideje körbejárni a várost, és hát bánhatja is! 

Amikor annyi idős voltam, mint ez a csaj, imádtam volna, ha fel tudtam volna mutatni egy hasonlóan nagyszabású szerelmi történetet, hajalmos voltam rá, hogy ilyenekről ábrándozzam... Akkoriban tuti, hogy a kedvencemmé vált volna ez a könyv, totál odalettem volna Oliverért (bár akkoriban még nem fedeztem fel, hogy a brit pasik hmm... elég megnyerőek tudnak lenni), most viszont néhány évvel idősebben szerencsére már megvan a kis saját, igazi láv sztorim, de azért tudok örülni másokénak is. Mégsem ez a szál kötött le igazán, sokkal érdekesebbnek találtam Hadley viszonyát az apjával, azt a folyamatot, ahogyan végre felenged kicsit, és más szemszögből kezdni nézni az egész szituációt.
Nem tudom, hogy az író szándékosan nem bajlódott-e vajon a karakterek kidolgozásával, én azt az elméletet gyártottam, hogy azért nem ismertük meg igazán ezt a két fiatalt - csak apróbb dolgokat tudtunk meg róluk - mert a szerző is így akarta, hiszen az ő történetükből is csak az első huszonnégy órát öleli fel a könyv, ennyi idő alatt pedig nem ismerhetsz meg valakit igazán, csak kis morzsákat hinthettek egymás elé, aztán a többi meg kémia, ebben az esetben legalább is. Remélem, hogy a magyarázatom helytálló, és az írónő nem csupán lustaságból hanyagolta el a szereplői részletesebb bemutatását. 

Az eredeti cím - The Statistical Probability of Love At First Sight - sokkal találóbb, még ha a fordítás majdnem ugyanazt is jelenti, hogy miért, kiderül, ha elolvasod a könyvet.

Végre teljesült egy vágyam...

...azaz megjelent magyarul az egyik könyv, ami miatt korábban úgy hisztiztem: a Perks of Being a Wallflower. (Nem is hallottam volna erről, ha Nita nem írja meg ezt a szuper posztot).
Nyáron elkezdtem angolul, de végül hagytam inkább, mert egyrészt pont valami hülye emléket kötök hozzá, másrészt meg - és ezt nehezebb bevallanom - rájöttem, hogy nem szeretek angolul olvasni. Hiába az eredeti nyelv, egyszerűen mégsem jön át úgy, ahogy magyarul igen.
Nagyjából azonnal berendeltem az Alexandrától viszonylag röhejes áron, amint megtudtam, hogy ez így létezik drága anyanyelvemen. Kaptunk hozzá egy csodálatos borítót is (nem). De legalább olyan szép zöld, mint a falam. 

Vasárnapi Pinterest

Ma erre vagyok képes: frissítgetem a Pinterestet, közben lájtos másnaposságomban absztinenciát - de minimum mértékletességet - fogadok egy liter kóla mellett, várom, hogy kihűljön a mikrózott rántott csirkeszárny, és mekis kaja után vágyakozom. Vagy ikeás húsgolyókra, igazán terjeszkedhetnének Győr felé is végre.
Teljesen random pinterestes válogatás következik, vigyázat, akár ételfotókat is tartalmazhat.

 

Update: azóta kaptam szalonnás-sajtos bundáskenyér-szendvicset. Ágyba. Szeretem, ha egy férfi képes és hajlandó főzni.