Nem haladok túl jól azzal a 12-es várólista-csökkentéssel, de legalább ezt a végtelenül hosszú könyvet kivégeztem. Vegyes érzelmekkel csuktam be a végén, mert hát ugye azt mondják, hogy minden jó, ha a vége jó; sajna ez most pont fordítva történt.
Vámpír témában nem vagyok otthon túlságosan, de a lényeg, hogy A történész nem a tvájlájt, cseppet sem. A vámpírság a maga klasszikus valójában jelenik meg a könyvben, egy nagy adag tudományos adalékkal megspékelve. Eleinte ez a nagy adag nem zavart, én is majdnem történész akartam lenni hirtelen. De rájöttem, hogy nekem ez túl sok, túl sok töri meg adat meg név meg évszám. A sztori több egymásba épülő, időben eltérő szálon fut, egy tizenhat éves lány mesél el mindent, de előkerülnek az apja levelei, amelyben leírja az ő saját kutatását, azon belül pedig az apa professzorának kutatásait... szóval néha picit belebonyolódik már az ember a sok levélbe (ennyit nem is lehet írni...), de alapvetően azért követhető.
A könyv tele van utazással, ezzel engem könnyű volt megnyerni. Utaznak Törökországba, Romániába, Magyarországra (ez a rész különösen érdekes, magyar szemmel olvasni egy külföldi szemén keresztül láttatott városról), Bulgáriába... jókat esznek, meg persze keresik Drakulát, aki elvileg el van temetve valahol, de senki se tudja, hogy hol, mert még az is lehet, hogy meg se halt!
Szóval a történet érdekes, izgalmas, imádtam az utazásokat, olyan lelkesedéssel olvastam, ahogy én ritkán szoktam. Aztán megtelt az agyam a sok infóval, és a végére már nagyjából egyáltalán nem érdekelt, hogy hol a Drakula, lesz-e nagy egymásratalálás ésatöbbi. Sajnálatos dolog ez nekem, mert azt hittem, hogy ez az a fajta könyv lesz, amire úgy fogok visszaemlékezni, hogy hű de jó volt olvasni, de ez kb csak az első 300 oldalra igaz. Kostova nagyon eltörténészkedte ezt szerintem.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése