2013-08-08

Úton

Sosem voltam ilyen jó időzítésben. Pontosan éreztem, hogy mikor kell nekiesnem ennek a könyvnek, nem évekkel ezelőtt, amikor Amerika számomra teljesen érdektelen volt, nem fél évvel ezelőtt, amikor a régi fordításos verzióba kezdtem bele. Hiába áll ott a polcomon egy 1970-es kiadás, inkább kivettem a könyvtárból az eredeti tekercset, ami 2007-ben jelent meg először.
Mint minden legendás könyv olvasása előtt, most is izgultam, hogy vajon tetszeni fog-e, igaz, az Úton eléggé megosztó könyv, ami szerintem elsősorban abból adódik, hogy alapvetően nem fikció, a cselekménye elég vérszegény, igazán hangulatkönyv, illetve egy kisebb-nagyobb adag Amerika-mánia sem árt ahhoz, hogy élvezni lehessen az olvasást. Attól is tartottam, hogy annyira vad és elszállós lesz, hogy képtelen leszek majd felvenni a fonalat, meg hogy netán még elutasítóan is viseltetek a témával és Kerouackal szemben. Kár volt aggódnom, az Úton gond nélkül ugrott a kedvenc könyveim élmezőnyébe, és ha hajlandó lennék egy szerzőt úgy a kedvencemmé tenni, hogy csak egy művét olvastam, már Kerouac is ott figyelne Murakami meg Szerb Antal mellett.

Örülök, hogy ezt a 2007-es kiadást választottam, a valódi nevek közelebb hozzák a szereplőket, akik egyébként a beat nemzedék oszlopos tagjai: Allen Ginsberg, William Burroughs meg persze Jack Kerouac és Neal Cassady. Jack több alkalommal utazik keresztül Amerikán, először magányosan, majd később Neal szinte az állandó utazótársává válik, néha hozzájuk csapódik néhány barát, barátnő, stoppos, csavargó, miegymás. A lényeg, hogy egyikük sem bír egy helyben maradni. Kerouac mindenképpen higgadtabb személyiség, mint Neal, aki igazán nehéz gyerekkort és javítóban töltött éveket hagyott maga mögött, de Jacket magával ragadja Neal őrült temperamentuma.


Leginkább a felfedezést élveztem, amikor elértek egy-egy város, állam peremére; minden vidéknek más a hangulata, és ezt Kerouac csodálatosan érzékeltette. Olvasás közben nem voltam képes arra, hogy megálljak csak azért, hogy egy-egy részletet a könyvből, de miután végeztem, keresgettem egy kicsit, és találtam néhány epizódot, amit soha nem fogok elfelejteni.

"Rejtelmek között jártunk. A kocsi töltött dűlőúton haladt a láp közt, meredek partján kétoldalt folyondárok kúsztak. Egy szellem mellett suhantunk el; egy színes férfi volt fehér ingben, két karját a tintakék égboltozatnak emelve gyalogolt. Vagy imádkozott, vagy csapást kért a földre. Elrobogtunk mellette; s ahogy hátrapillantottam, fehéren villogott a szeme. „Hű”, mondta Neal. „Jó lesz vigyázni. Ezen a vidéken nem fogunk megállni.” Egy keresztútnál mégiscsak elakadtunk és meg kellett állnunk. Neal lekapcsolta a lámpákat. Nagy erdő vett minket körül, folyondárral befutott fák rengetege és szinte hallottuk az indák között surranó millió rezes fejű kígyót. Nem láttunk mást, csak a piros biztonsági szemet a Hudson műszerfalán. Louanne visított félelmében. Eszelős kacajokat eresztettünk meg a riogatására, pedig mi is féltünk. Menekülni akartunk ebből a kígyóveremből, ebből a sötét ingoványból, s visszatérni az ismerős amerikai tájakra, a meghitt porfészek világába. "


Louisianai mocsár

"Fantasztikus ködfátyolt vont a napsütés a Csendes-óceán fölé, ahogy átmentünk a Golden Gate hídon, bele se tudtam nézni, és ez volt a Kínáig nyíló világóceán ragyogó pajzsa, s annál félelmetesebbnek tűnt, hogy tudtam, hamarosan hajóra kell szállnom."


Golden Gate, San Francisco

"Közben elmentünk Neallel és megnéztük San Antonio mexikói utcáit. Lágy és illatos volt a levegő – még soha ilyen balzsamos levegőt nem szippantottam – s az utcák sötétek, titokzatos zsongással teli."


San Antonio, Texas
A könyv impressziók hosszú sora Amerika különböző pontjairól, ez pedig utánozhatatlan atmoszférát ad a regénynek. Kerouacot fantasztikus írónak tartom, az őrült utazások ellenére higgadt elbeszélő maradt, persze a kalandok élvezeteit lelkesen közvetíti, de egyáltalán nem éreztem azt, hogy nem tudom követni a gondolatmeneteit, azt meg végképp nem, hogy ez egy botránykönyv lenne. Oké, ötven évvel ezelőtt talán az volt. Éppen a fülszövegeket olvasgatom, és magamban röhögök a belemagyarázó, okoskodó fejtegetéseken, mint például ez: 
Az író rokonszenve csak elmélyíti a félelmetes körkép színeit, mert érzékelteti, hogy hősei, félőrülten kódorgó, narkotikumokkal élő fiatalemberek, voltaképpen jobb sorsra lennének érdemesek, és még akkor is áldozatok, ha teljesen morál nélkül élnek – egy álszent társadalom áldozatai. Az optimizmus, élő kapcsolatok, a jó iránti vágyódás végül is erősebb a dekadens, anarchisztikus motívumoknál, s Kerouac műve igaz emberi dokumentummá nő: íme, ez van az amerikai életforma mélyén, így érez az amerikai ifjúság egy része…
Nem gondolom például, hogy ezek a fiúk a társadalom áldozatai és azt sem, hogy morál nélkül éltek. Cassady valóban egy különc őrült, és szinte képtelen a normális emberi kapcsolatokra. Mindemellett literszám fogy a whisky, emlékeim szerint egyszer vagy kétszer betépnek, de rosszul vagyok az olyan magyarázatoktól, hogy ezek a kódorgó fiatalemberek az álszent társadalom áldozatai, és ezért szelik át odavissza többször a kontinenst - időnként tudatmódosult állapotban. Aki írta ezt a rendkívül mély eszmefuttatást, szerintem nagyon irigyelte Kerouacéktól a szabadságukat és a kalandjaikat. Igaz, mindenki azt vesz ki egy könyvből, amire neki szüksége van. Nekem leginkább az utazás és - ahogy már írtam - a felfedezés öröme maradt meg, amikor eszembe jut a könyv, szinte érzem, ahogy száll a hajam a szélben. Nem hiszem, hogy valaha elfelejtem Bill Burroughs New Orleans-i házát, a texasi éjszaka olajszagát, a körforgalmat, amiből nincs kiút, csak egy étterem, ami ha zárva van, akkor megszívtad, a vibráló érzést a gyomorban, ami a mexikói határon kerít hatalmába, a hőségben a kocsi tetején alvó Jacket, a mexikói indiánokat a hegyekben, az első cowboyt a középnyugaton...

Egyébként még ez a kép jutott eszembe, miközben olvasgattam:



Stuart Davis: American landscape
Meg még rengeteg másik, amit egy Pinterest boardon kezdtem el gyűjtögetni.

Olvasgattam még Neal Cassady életéről, és szomorúan konstatáltam, hogy milyen fiatalon és szomorú módon ért véget az élete. Bár nem meglepő, a Cassady-féle emberek nem szoktak megöregedni. Kerouac után is nyomoztam picit, érdekes például, hogy hat évesen kezdett angolul tanulni, otthon ugyanis mindenki franciául beszélt. Vele egyébként részben az ital végzett 47 évesen, szóval ez sem annyira szép történet. Ez a kép viszont az:



Szívem szerint beszúrnék még hatszáz képet, egy playlistet azokról a számokról, amiket aláfestő zenének képzelek el, ha mindez mostanában történne. Nehéz lesz kiheverni ezt a könyvet, teljesen beleszerettem. Egy kicsit Kerouacba is talán. 

5 megjegyzés:

  1. Eddig nem érdekelt ez a könyv, de nagyon meghoztad hozzá a kedvem (meg hát a lousianai mocsár...).
    Az utolsó képhez: nem rossz fickó. Felveszem Rajaniemi, Abercrombie és Miéville mellé:D

    VálaszTörlés
  2. a mocsár egyszer már engem is elvarázsolt - a World War Z-ben... te hol találkoztál vele? :)
    És igen, nagyon nem rossz... :) Nem csoda, hogy így a könyvvel együtt kicsit beleestem.

    VálaszTörlés
  3. Öö, konkrét könyv hirtelen nem jut eszembe, de elég Délen játszódó könyvet olvastam (és a teljesen gagyi filmeket is meg tudom emiatt nézni:D), hogy ha bármiben van déli vonatkozás, érdekeljen. :)

    VálaszTörlés
  4. Pár hete megnéztem a könyvből készült filmet, már akkor szemeztem apukám régi kiadású példányával, de mégsem kezdtem neki. Viszont most megint megjött hozzá a kedvem! :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Örülök, hogy megjött a kedved :) A film hogy tetszett? Nézegettem a trailert, próbálok barátkozni a szereposztással, egyelőre kevés sikerrel:D

      Törlés