Gyorsan néhány könyvről #4

Megint hoztam nektek néhány könyvet, kivételesen nagyon jókat (is)! Kiegyensúlyozott lelkesedéssel viszonyulok az olvasáshoz az utóbbi időben, ez annyit jelent, hogy nem dobogtatják meg a szívemet olyan elemek, amelyeknek meg kéne - például A méhek titkos életében a déli idill vagy a Seraphinában a hatalmas katedrálisok, ez nem tudom, minek köszönhető, talán az eleve fagyos lelkem kapott valahonnan még egy jeges fuvallatot, én aztán nem bánom.

Carol Birch: Jamrach vadállatai

Szinte hihetetlen, de a molyon sem jön szembe minden új megjelenés. Nem járok olyan gyakran könyvesboltba, viszont ha mégis odatévedek, nekiállok suttyomban körbefényképezni az újdonságok polcot, hogy aztán itthon jól utánanézhessek különböző helyeken. Ez a könyv, bevallom, a borítójával fogott meg, de a fülszövege sem volt ellenemre: a történet az 1800-as évek második felében játszódik Londonban, legalább is innen indul az az expedíció, amely során a szinte még gyerek Jaffy Brown kihajózik egy bálnavadászhajó fedélzetén, hogy megtaláljanak egy legendákból ismert sárkányt és elhozzák Londonba. A meseszerű kerettörténet sokkal mélyebb, mint elsőre gondolnánk, számomra furcsa is volt kicsit, hogy egy nő ennyire realista stílusban ír, ráadásul cseppet sem nőies témáról. Néhol A parfüm jutott eszembe róla, de kizárólag a stílust tekintve, ebben is gyakran váltakozik a gyönyörű és az undorító, mindkét végletet ugyanolyan részletességgel és szenvedéllyel ábrázolja az írónő. A Jamrach vadállatai alapvetően egy kalandregény, annál mégis sokkal több, és én nem tudom, hogyan lehet, hogy ilyen kevesen olvasták eddig. Úgyhogy a tanulság: körül kell nézni néha a könyvesboltokban a halomba rakott friss megjelenések között is, mert igazi kincsekre lehet így akadni.

Rachel Hartman: Seraphina

És akkor megint sárkány. Amióta megjelent ez a könyv, azóta el akarom olvasni, de inkább megvártam, amíg beszerzi a könyvtár. Jó döntés volt, ugyanis nem bírtam egy hullámhosszra kerülni a történettel. Pedig adott volt a kecsegtető gótikus környezet, a sárkányok, a hangulat itt-ott egy picit A boszorkányra is hajazott, de valami mégis hiányzott nekem belőle, mintha teljesen más ritmusban zajlottak volna az események, mint ahogy az nekem jól esett volna. Ennek ellenére egyáltalán nem tartom rossz könyvnek: igényes (bár időnként kicsit hatásvadász), néhol vicces, a szereplők szimpatikusak, de vigyázat, a könyv végén található jegyzetekből kiderül, hogy ez is sorozat lesz, mi más. Pozitívumként megemlíteném az elképzelt világot, amit az író megálmodott, igazán hangulatos, de nincs benne semmi erőltetettség, nem ezzel akarja eladni magát a könyv. Más kérdés, hogy nekem valamiért ebben sem sikerült elmerülnöm.

Mons Kallentoft: Véres tél

Ha beledöglöttem volna se jutott volna eszembe az író neve, mostanában gyakran előfordul, nem tudom, mi van velem. Lassan több a skandináv krimi a piacon, mint a disztopikus YA (sőt, őket lassan már a kihalás veszélyezteti), időnként rávetem magam egyikre-másikra, még nem tudtam megunni az északi hangulatot. Sokkal jobban szeretem azokat a krimiket, amelyek nem kizárólag a nyomozásra meg a bűntény körüli eseményekre fókuszálnak; jó megismerni a szereplőket közelebbről, jelen esetben például elég komoly adag magánéleti adalékot kapunk, már-már kezdtem összeesküvés-elméleteket gyártani, hogy vajon melyik családtagról derül ki, hogy ő a gyilkos. Szeretek kombinálni, de a naaagy, váratlan csavarok számomra kezdenek unalmassá válni, lassú folyású, logikusan felépített nyomozást várok, nem szándékos félrevezetést (ezzel nagyon ki lehet hozni a sodromból), meg persze nagyon sokat számít a környezet és a hangulat - igaz, ezt úgy általában elmondhatom a könyvekkel szembeni elvárásaimról. A Véres tél egy brutálisan hideg tél idején játszódik a svéd Linköpingben, a főnyomozónk egy fiatal, gyerekét egyedül nevelő nő, Malin Fors, akinek a legújabb feladata egy fára akasztott férfi halála körüli rejtélybe beleásni magát. A fagyos idő, a kihalt város, a kiábrándító környéken lakó furcsa emberek, a kora reggeli, sötétben kelés, a rövid mondatok, a sok enter meg a literszámra fogyó kávé rendesen megalapozzák a hangulatot, ez nem az a svéd környezet, ahova elvágyik az ember, ez tényleg lehangoló. Hiába, a húsgolyó hazája sem lehet mindig tökéletes, bármilyen egzotikusnak is tűnik innen az a vidék.
Halálos nyár címen magyarul is megjelent a sorozat következő része, és ha valahol jól olvastam, lesz tavaszi és őszi verzió is, remélem, nem csak álmodtam. 

Charles Bukowski: Posta

Bukowskival véletlenül ismerkedtem meg három éve, amikor a keletiben ráébredtem, hogy nem hoztam magammal olvasnivalót a hatórás vonatútra, amellyel Prágát céloztuk meg. Úgyhogy helyben kellett döntenem, körülnéztem az egyik könyvárusnál, és a sok ulpiusos nagyszerűséget meg egyéb nagyon lányos könyvet elnézve kicsit elkeseredtem, aztán megakadt a szemem Bukowski Ponyváján, és kizárásos alapon őt választottam. Saját magamat is megleptem azzal, hogy mennyire tetszett az egyszerű, férfias őszintesége, hiába káromkodik oda-vissza és folyik a szesz patakokban, nem érzem öncélúnak a stílust, gyanítom, ez Bukowski, minek szépítse magát. A Posta az ő első regénye, nagyon amerikai - bár nem dicsőíti az országot és a társadalmat - és nagyon kiábrándító, de pörögtek a lapok a kezem alatt, sosem unatkoztam, és a kilátástalan, alkoholgőzös, napról-napra megélt élet furcsa módon nem hangolt le, hanem valami teljesen különös hatást gyakorolt rám. Azt hiszem, Bukowski az egyik legnagyobb meglepetés a könyves pályafutásom során, és nem azért, mert kellemesen csalódtam - hiszen korábban nem sokat tudtam róla - hanem mert sosem gondoltam volna magamról, hogy egy ennyire natúr és realista stílus le tud nyűgözni. Talán azért, mert a sok nagybetűkkel írt ORDIBÁLÁS meg káromkodás mögött sokkal több van, mint ahogy elsőre tűnik, és ezt nem nehéz észrevenni, Bukowski valahol egy zseni, sorra fogom keríteni a többi regényét is.