2014-12-11

Lena Dunham: Not That Kind of Girl


Lena Dunhamet nem igazán ismerem, egyetlen részt sem láttam a Girlsből, illetve nem tudom, honnan máshonnan kellett volna hallanom róla, már ha kellett volna. A könyvét a kedvenc youtuberem, Essie Button dicsérte az egekbe, bár az a nagy sznob helyzet, hogy ritkán adok olyan ember könyves véleményére, aki keveset olvas, vagy épp most kezdi felfedezni az olvasás örömeit. 
Mindegy, legalább gyakorolhattam az angolul olvasást (amibe egyébként jobban bele kéne húznom). 
A 28 éves New York-i lány nem csupán főszereplője a Girls című sorozatnak, hanem szerzője és rendezője is, ráadásul mindezekért Emmy-díjra is jelölték (egyet meg is kapott - a sorozat). 


Én szeretnék rájönni, hogy miért születnek ezek a könyvek. Miért érezte úgy Lena, hogy neki meg kell osztania velünk az életének nagyon és kevésbé intim pillanatait? Ne értsen félre senki, nem akarok én egyéneket korlátozni abban, hogy könyvet írjanak, de olyan jó lenne tudni, hogy mi volt Lena motivációja. Sokat rágódtam ezen a kérdésen, de azért megpróbáltam rajtuk túllendülni, és folyamatos értetlenkedés nélkül figyelni a könyvre. 
Arra jutottam, hogy valószínűleg 5-10 évvel ezelőtt sokkal jobban élveztem volna, illetve bizonyára érdekesebbnek tartottam volna egyrészt egy szókimondó, másrészt a nővé válás során és az azon túl végbemenő jelenségekkel foglalkozó könyvet. És megint nem bírok magammal és felteszem a kérdést, hogy miért érdekli olvasók ezreit, hogy Lena ezeket a dolgokat hogyan élte meg. Meg hogy mi a fenének olvasom én ezt. Olyan érzésem volt, mintha belemásznék valakinek az intimszférájába, vagyis nem belemásznék, inkább belelöknének. Szívesen olvasok más emberekről, szeretem megismerni sikeres személyek, főleg nők gondolkodásmódját, motivációit, de ebben a könyvben ezekből nagyon kevés van. Lena meghökkenteni szeretné inkább az olvasóit a magánélete szaftos részleteivel, kitérve arra, hogy mindegyik pasi, akihez valaha köze volt, az egy orbitális barom, jobb esetben csak egyszerű seggfej vagy balfasz. 


Most eddig eléggé úgy tűnik, hogy utáltam ezt a könyvet, pedig nem, egészen élveztem, néha komolyan vártam, hogy a kezembe vegyem. Olyan érzésem volt, mintha visszamennék az időben, a sajátomban, és mondjuk húsz éves lennék, szóval egyfajta guilty pleasure volt nekem a Not That Kind of Girl, akármennyire nem értem azt, hogy mi végre jött létre. 

Nyilván nem veszem egy kalap alá az összes feministát, de Caitlin Moran remek könyvével való próbálkozásom után ehhez sem teljes nyitottsággal közeledtem, eleve vegyes érzéseim vannak a feminizmussal kapcsolatban, de megígérem, hogy ebbe nem megyek bele újra. Lena szerencsére sokkal visszafogottabban osztja az észt, leszámítva a hozzá közel került férfiak szidalmazását, bár ezt nem szókimondóan, inkább sértődötten teszi. Megírta a megerőszakolásának történetét is, érdekes módon itt hangzik el a legkevesebb panasz, elmondja, hogy legalább ötven okot fel tud sorolni, ami miatt az ő felelőssége az eset, úgy tűnik, nem csak Szeretett Hazánkban jellemző, hogy igyekeznek a nők fejébe sulykolni, hogy ők tehetnek az erőszakról.

Mivel engem nem hoz lázba a bulvár, azaz más emberek magánéletének rám nem tartozó eseményei, a munkával kapcsolatos fejezetek jobban tetszettek, mindig inspiráló élmény mások eltökéltségéről olvasni. Talán nem bántam volna, hogyha ebből egy nagyobb merítést kaptam volna, több értelmét látom ezt közhírré tenni, főleg, amikor egy 28 éves lányról van szó, aki nagyon fiatalon vált sikeres és híres nővé.

Korábban olvastam már olyasmi hírt, hogy hamarosan magyarul is elérhető lesz a Not That Kind of Girl (Nem az a fajta lány), de erről egyelőre nem tudok többet mondani. 

10 megjegyzés:

  1. Mikor tavaly vagy tavalyelőtt elkezdte adni az HBO a Csajok-at, becsületesen végignéztem az első részt, de végig azon gondolkodtam hogy ez mi a f....? Tudom, hogy korlátolt vagyok (vagymi) de egyszerűen nem szeretem nézni ezt a lányt a képernyőn. Próbálok nem előítéletes lenni, és nem a külsőségek vagy öltözködés alapján megítélni embereket, de nála nagyon nem megy. Többször láttam hogyan öltözik fel egy díjkiosztóra (szörnyen), és aztán megint elkapom a sorozatát a tévében, és eszembe jut az első élményem, kiráz a hideg, és rájövök hogy ez nem előítélet, ez a lány egyszerűen nem való képernyőre.
    Valahogy az az érzésem vele kapcsolatban, hogy nagyobb a hype körülötte, mint amennyit a tehetsége okán megérdemelne.

    VálaszTörlés
  2. Köszi, hogy ezt leírtad, én nem mertem. Mert egyrészt már volt hely, ahol megkaptam, hogy mekkora gyökér vagyok, amikor az igénytelen nőket "szidom", másrészt meg Lena elvileg azért harcol, hogy a nők fogadják el úgy magukat, ahogy vannak. De nem vagyok benne biztos, hogy jobb nőnek érzem magam attól, hogy egy képernyőre nem való nőt látok a monitoron...
    Meg mindig azt mondom, hogy egy dolog, hogy valaki nem bombanő, nem kell annak lenni, de könyörgöm, legalább hozzuk ki magunkból (a lehetőségeinkhez képest) a legjobbat! Ha a hátunk hurkás a zsírtól, akkor ne vegyünk fel pánt nélküli felsőt, mert az nem szép, meg ha konyhásnéni karjaink vannak, akkor ne erőltessük az ujjatlan ruhákat... ez szerintem nem behódolás a Rendszernek, egyszerűen önkritika.

    A Girls-nek csak a trailerét néztem meg, de már az kihozta belőlem a kötözködő rohadékot. Mert nekem az önmagam elfogadása nem abból áll, hogy nagy ívben teszek arra, hogy hogy nézek ki, és semmi erőfeszítést nem teszek azért, hogy kicsit felturbózzam magam. Lena meg valahogy még a ló túloldala...

    VálaszTörlés
  3. Jó, hogy írtál egy könyvről távolról érdekelt engem is. Én szeretem a "megmondós" könyveket, amikben emberek elmélkednek különböző dolgokról, mert mindig elgondolkoztat engem is, és így több nézőpontból láthatom a világot. Ezért szerettem Moran könyvét is. És eddig úgy volt bennem, hogy ez is ilyesmi, de a túlzott magánéleti kitárulkozást nem szeretem, ez az egyik instant leiratkozási ok a blogokról (bár eddig csak egyszer fordult elő).
    Én amúgy néztem a Girlst valameddig, és Lena karaktere az egyik legirritálóbb személyiség volt akivel valaha találkoztam egy történetben, azt hiszem ezért is hagytam abba, és most hogy már tudom, hogy ő írja és rendezi már biztos nem kell semmi amit ő csinált. Eddig úgy gondoltam, hogy a valóságban biztos teljesen más.

    Amúgy ezen a hogyan öltözködjünk annyit gondolkodtam már. Egyrészt úgy gondolom, hogy mindenki azt visel amit akar, és hogy jövök én ahhoz, hogy megmondjam hogy más mitől érezze jól magát. Attól, hogy valakinek önbizalmat ad, hogy ki van sminkelve, nem biztos, hogy minden nő így érzi. És ha valaki pántos pólót akar hordani hát hordjon legyen akármilyen karja. Ugyanakkor én is forgatom a szemem ha meglátok egy lányt legginsben szoknya nélkül, vagy egy ocsmány cipővel, vagy valami borzasztó előnytelen smink van rajta.
    De igazából szerintem egy nő sem azért öltözik előnytelenül, mert ő így érzi jól magát, hanem mert fogalma sincs mit kellene másként csinálnia, és inkább agresszív módon hívja fel magára a figyelmet, vagy látványosan tesz az egészre, mert nincs ereje változtatni. Én nem ítélek el ezért senkit, de ez messze van önmagunk elfogadásától.

    Egyébként ahogy néztem a sorozatot már Lena kinézetében is végig volt valami, ami olyan nagyon nem sztáros, tényleg nem képernyőre való, bár lehet, hogy ez nagyon gonoszul hangzik.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem nem hangzik gonoszul, amit itt a végén írsz, egyszerűen nem való mindenki képernyőre. És nem gondolom, hogy ehhez csúnyának/szépnek vagy kövérnek/vékonynak kell lenni, vannak kevésbé szép színésznők (pl Tilda Swinton), de van egy olyan karakterük, ami miatt nem lesz rossz ránézni. Lena sajna nem ez a kategória.

      Az ítélkezéstől már próbálok én is elhatárolódni (minden téren), inkább szeretném megérteni az emberek motivációit, legyen szó öltözködésről, viselkedésről, egyéb döntésekről. Ettől függetlenül még nem tetszik a szoknya nélküli leggings meg a kibuggyanó zsír, és azt gondolom, ízléstelen. Közben rohadtul irritál, amikor valamelyik munkatársam egy másikat "csúfol" a háta mögött a túlsúlya miatt, ez visszataszító és alja viselkedés nekem.
      A lényege annak, amit mondani szeretnék, talán az, hogy ha felhívjuk a figyelmet az előnytelen tulajdonságainkra, ne várjuk, hogy tapsikolás és örvendezés fogad minket.

      Hát, magánéleti kitárulkozás az van itt bőven a könyvben :D

      Törlés
  4. Az elején járok, bestseller, hát kíváncsi voltam rá. Eddig nagyon utálom :D Amit leírtál a poszt elején, ugyanazt gondolom, de még persze nem mondok le róla, lehet később bejön, de már eleve a stílusa sem tetszik, ahogy ír, az meg főleg nem, amit :D Még rosszul is érzem magam olvasás közben, ilyen sem volt még! Na, ennyit az első kb. 50 oldalról, remélem, hogy lesz azért jobb is! :D
    A sorozatot nem nézem :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Láttam is a wishlisteden :)
      Én néha azon gondolkozom, hogy nyilván mondjuk Lena apukája is elolvasta a könyvet, szóval ő például hogy érezheti magát olvasás közben?:D
      Vannak benne egyébként tűrhető részek, ettől függetlenül nem értem teljesen a létjogosultságát.

      Törlés
  5. Nem nézem a sorozatot, nem olvastam a könyvet (és nem hiszem, hogy a későbbiekben fogom), és nem érdekel, ki mit hord, de az a kikericssárga estélyi valami iszonyat ronda.:D Fura dolog ez, nem érdekel minket valami, mégis rögtön megfogalmazódik bennünk egy vélemény, bármit is látunk. Legalábbis az esetek többségében ez történik.
    Ahogy elnézem a képeit, Dunhamet meg lehet csinálni úgy (szándékosan írom ezt a ronda szókapcsolatot), hogy magazinmód elfogadható-eladható legyen. Smink nélkül totál átlagos, de irtó kevés olyan ember van, aki smink. belőtt frizura (meg photoshop) nélkül észvesztően gyönyörű.
    Azt hiszem, a nők nehezen találják meg a középutat ebben a témában. Van, aki mániákusan bibliaként kezeli a női magazinokat, műsorokat, trendeket, más olyan nagy ívben tesz rájuk, hogy nevetséges lesz (nem trendi, hanem normál emberi módon). Én hosszú évekig nem mertem színes vagy világosabb nadrágot hordani, mert kövérnek láttam magam és sose kötöttem fel a hajam a füleim miatt. Utóbbiak tényleg szörnyűek, de már a leszarom-kategóriába esnek (közben lehet, hogy röhejessé teszem magam:D). De befejezem a tirádám, mert átmentem magánzásba, bocsi.:)

    VálaszTörlés
  6. Szerintem mindenkit meg lehet csinálni eladhatóra, csak a befektetett energia mennyisége változó :) Az a vicc, amikor Lena megjelent a Vogue címlapján és akkor jött az, hogy véégre egy igazi ember van a Vogue-ban, aztán persze azokról a fotókról is kiderült, hogy szarrá retusálták őket.
    Az egész téma tele van ellentmondással, még az is, amit én gondolok, ezért is félek néha véleményt nyilvánítani, mert akár magammal is összeveszhetnék. Pl. lehet mondani, hogy a képernyőn látott nőkben semmi realitás nincs - hála a rengeteg retusnak meg hat sminkesnek, stylistnak, stb - és hogy ez mennyi kárt okoz a nők önképében, viszont ha igazán őszinték akarunk lenni, szerintem egyikünk sem akar csúnya embereket nézni a tévében.

    Ezek a dolgok, amiket te írsz, a fülek meg a világos nadrág pont az a kategória, amit csak te veszel észre :) ilyen hülyeségei mindenkinek vannak (én azért nem kötöm fel a hajam, mert óriási a fejem, közben mindenki azt hazudja, hogy nem is, nem tudom, miért akarnak áltatni:D).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Szerintem épp ez a baj Lenával, hogy őt csak meg lehet csinálni eladhatóra, nem pedig ő adja el saját magát. Az egész megjelenéséből sugárzik valami kényszeredettség (talán ez a jó szó rá).
      Szerintem az a legnagyobb baj a képernyőn látott nőkkel, hogy egy átlag nő valahogy nem érzi, hogy nekik ez a munkájuk, senki nem születik elkáprásztatóan gyönyörűnek mert bármennyire is közhely a szépség belülről fakad, és a modellek éveken keresztül dolgoznak azért, hogy úgy nézzenek ki ahogy, megtanulják a helyes járást, tartást (például Lena képein az egyik legzavaróbb, hogy borzasztó a tartása), mikor hogyan mosolyogjanak, pózoljanak. Őket ezért fizetik, aztán lehet, hogy otthon ugyan úgy mackónadrágban büfögnek a TV előtt :D
      És épp ezért teljesen irreális lenne azt várni, hogy olyan legyek mint ők, hisz nekem teljesen más a szakmám az életem. Olyan ez mintha 8 órás munka, két gyerek és háztartásvezetése mellett bőgnék egy anatómia könyv felett, mert nem vagyok olyan okos mint egy orvos, pedig nem akarok orvos lenni, csak olyan akarok lenni mintha.
      Persze ha érdekel az orvostudomány akkor utána olvasok dolgoknak, de csak úgy hobbiból, nem erőn felül, és nem szenvedek hosszú latin nevek memorizálásával, ha tudom nincs rá szükségem.
      És Lena pont olyan mint aki felvett egy fehér köpenyt, hogy úgy nézzen ki mint egy orvos de leír róla, hogy nem az (mert szerintem színésznőként sem nagy szám).

      Ezzel semmiképp nem arra akarok célozni, hogy a modellkedés/színészkedés bármilyen szempontból egyenrangú lenne az orvoslással, csak egy sarkos példát kerestem és ez jutott először eszembe :)

      Egyébként emlékszel melyik Vogue címlapra mondták ezt? Mert nekem kettőt dobott ki a google, és mindkettőn borzasztó erős smink van rajta, és egyértelműen látszik hogy mennyire beállított és retusált képek, pont mint bármelyik magazincímlap.

      Törlés
    2. Igen, hát van, aki felfogja, hogy a hivatásos celebek + színészek 24/7 azon dolgoznak, hogy tökéletes legyen a megjelenésük (vagy épp mások dolgoznak rajta). A volt pasim volt ilyen kis szemfényvesztett, nyilván ezért mondogatta folyton, hogy vastag a vádlim meg ilyenek. Bocs, bébi, nem vesznek körül photoshop filterek :)
      A kedvencem amikor a jólértesült pletykalapok leközlik Giselle Bündchen vagy valamelyik sorstársa tengerparti fotóját, és mindenki egyhangúlag szörnyülködik a narancsbőrt látva.

      Értem az orvosos hasonlatot :)

      A Vogue, amiről írtam, ez, vagyis itt vannak a fotók:
      http://jezebel.com/here-are-the-unretouched-images-from-lena-dunhams-vogu-1503336657

      Törlés