Lionel Shriver: Beszélnünk kell Kevinről

  majdnem egy nap kellett, hogy összeszedjem magam a Kevin után. ez a könyv annyira súlyos, hogy teljesen rátelepedett a gondolataimra, és nagyon nehéz bármi épkézláb mondatot összehozni így hirtelen.

  vannak történetek, amelyek újra és újra elkezdenek kísérteni engem, a Beszélnünk kell Kevinről is pont ilyen lesz, úgy érzem. ez az a fajta könyv, amit sosem felejtesz el.

Eva, az anya szemszögéből ismerjük meg az eseményeket. vagyis azt hisszük csak, hogy megismerjük, mert a végén egy olyan pofont ad nekünk, hogy a fal adja a másikat. (aztán lehet, hogy csak én vagyok olyan kis naiv, hogy nem jöttem rá...) a nő Kevin apjának, Franklinnek címzett levelekben írja le a gyerekük megszületése előtti időszakot, majd a terhességet, végül pedig szépen az életüket Kevinnel.

Eva egy világjáró, független, erős nő, aki sokat gondolkozik a gyerekvállaláson, még listája is van az ellenérvekről, de aztán mégis belevágnak a férjével. Evának kicsit idegen ez az új szerep, próbál megbarátkozni vele, de nem kimondottan anyatípus. a fia születésekor sem azt éli át, amit úgymond kéne, és úgy tűnik, Kevin is jobban érdeklődik az apja iránt, az anyját inkább felbosszantani szereti, ha a szeretni szót egyáltalán lehet egy mondatban használni Kevinnel. icipici csecsemő korától kezdve hajlamos az agresszióra illetve már akkor kiderül, hogy rendkívül értelmes gyerek, csak ezt pont rossz dolgokra használja fel.

  a leveleket Eva már azután a csütörtök után írja, amikor Kevin több iskolatársát megölte, és most egy büntetés-végrehajtási intézményben tölti a napjait. sokszor felmerült bennem a kérdés olvasás közben, hogy vajon Eva el is küldi-e Franklinnek ezeket a leveleket, vagy csak a saját "szórakoztatására" írja őket. hát a végén az is kiderül majd.

  nem tudom, ki hogy áll Evához, aki már olvasta a könyvet. szerintem ilyen erős nő a világon nem létezik, aki ennyi mindent kibír, elviseli, hogy a gyereke gyűlöli, és ráadásul még a szeretett férjétől valamint a régi életétől is elválasztja.

  a gyerekvállalással kapcsolatos averziói túlságosan is ismerősek voltak, (miután befejeztem a könyvet, kijelentettem, hogy na most aztán márvégképp nem lesz gyerekem...) úgyhogy nem éreztem semmi megvetést iránta azért, mert nem sikerült átélnie azt az anyai örömöt, amit minden szülő olyan lelkesen emleget. inkább együtt éreztem vele, hiszen túl sok a közös bennünk, leszámítva azt, hogy Eva tényleg mindent kibírt, amit csak lehet. én szerettem benne azt a nagyvilági amerika-ellenes nőt, amit Kevin annyiszor felhánytorgatott neki, és teljes szívemből utáltam ezt az ördögfajzatot. akkor is így éreznék, ha nem nyírt volna ki annyi embert, mert Evát totálisan tönkretette.

  kíváncsi vagyok a filmre is, csak nem tudom, képes lennék-e még egyszer átélni ezeket az eseményeket (főleg vizuálisan). nem pont egy Tilda Swintont képzeltem Evának, de a trailer alapján ígéretesnek tűnik a fim is.

a könyvet kiadja a GABO kiadó

www.gabo.hu

Elizabeth Kostova: A történész

  Nem haladok túl jól azzal a 12-es várólista-csökkentéssel, de legalább ezt a végtelenül hosszú könyvet kivégeztem. Vegyes érzelmekkel csuktam be a végén, mert hát ugye azt mondják, hogy minden jó, ha a vége jó; sajna ez most pont fordítva történt.

  Vámpír témában nem vagyok otthon túlságosan, de a lényeg, hogy A történész nem a tvájlájt, cseppet sem. A vámpírság a maga klasszikus valójában jelenik meg a könyvben, egy nagy adag tudományos adalékkal megspékelve. Eleinte ez a nagy adag nem zavart, én is majdnem történész akartam lenni hirtelen. De rájöttem, hogy nekem ez túl sok, túl sok töri meg adat meg név meg évszám. A sztori több egymásba épülő, időben eltérő szálon fut, egy tizenhat éves lány mesél el mindent, de előkerülnek az apja levelei, amelyben leírja az ő saját kutatását, azon belül pedig az apa professzorának kutatásait... szóval néha picit belebonyolódik már az ember a sok levélbe (ennyit nem is lehet írni...), de alapvetően azért követhető. 

  A könyv tele van utazással, ezzel engem könnyű volt megnyerni. Utaznak Törökországba, Romániába, Magyarországra (ez a rész különösen érdekes, magyar szemmel olvasni egy külföldi szemén keresztül láttatott városról), Bulgáriába... jókat esznek, meg persze keresik Drakulát, aki elvileg el van temetve valahol, de senki se tudja, hogy hol, mert még az is lehet, hogy meg se halt! 

  Szóval a történet érdekes, izgalmas, imádtam az utazásokat, olyan lelkesedéssel olvastam, ahogy én ritkán szoktam. Aztán megtelt az agyam a sok infóval, és a végére már nagyjából egyáltalán nem érdekelt, hogy hol a Drakula, lesz-e nagy egymásratalálás ésatöbbi. Sajnálatos dolog ez nekem, mert azt hittem, hogy ez az a fajta könyv lesz, amire úgy fogok visszaemlékezni, hogy hű de jó volt olvasni, de ez kb csak az első 300 oldalra igaz. Kostova nagyon eltörténészkedte ezt szerintem.

John Green: Alaska nyomában

  több mint egy hónapja olvastam ezt a könyvet, csak valahogy nyaranta - még akkor is, ha ilyenkor sokkal több időm van - valahogy spontán blogszünet lép életbe, de legalábbis eléggé le tud csökkenni a bejegyzések száma.

viszont olyan nincs, hogy erről az élményről ne írjak, mert 2011-ben talán eddig ő áll az első helyen, és szeretném népszerűsíteni!

  a középiskolás Miles, aki imádja az életrajzokat meg a híres emberek utolsó mondatait, nagyon unja floridai életét, ezért szüleit ráveszi, hogy irassák be egy alabamai bentlakásos iskolába. ott a szobatársa lesz Chip Martinnak, azaz az Ezredesnek, aki mellett nem nagyon lehet unatkozni, ő viszi bele Miles-t a "jóba", értem ezalatt az ivást, cigizést, meg minden olyasmit, ami egy bentlakásos iskolában zajlik általában. az Ezredes baráti körébe tartozik Alaska is, aki állítólag egy eszméletlenül vonzó lány, kicsit önpusztító, szélsőséges hangulatai hirtelen váltakoznak, szóval nem egyszerű eset, na. Miles-szal nagyon közel kerülnek egymáshoz, elvileg csak barátilag, de ki tudja persze, valószínűleg ennél sokkal többről van szó. 

  a regény két része, az Azelőtt és az Azután teljesen más, érthető okokból, amit persze nem szándékozom elárulni, bár szerintem nem túl nehéz kikövetkeztetni, főleg a kissé spoileres fülszöveg elolvasása után. az Azelőtt szinte felhőtlen, a baráti kapcsolatokról, csínytevésekről, iskolai eseményekről szól, az Azután pedig annak a bizonyos napnak a feldolgozásáról, ami hosszú hónapokig is eltart. 

  tetszett, hogy nem hülyegyerekekről szól a regény. persze, a rombolás az megy végig, de ezek a fiatalok jól tanuló, értelmes emberek, akiket egytől egyig lehet szeretni. ahhoz képest, hogy a könyv témája azért elég komor, egyáltalán nem lehangoló, engem kimondottan feltöltött, nagy-nagy lelkesedéssel olvastam végig. 

  és azóta én is életrajzokat akarok olvasni:)

könyvek képek

tumblr függő lettem, íme egy könyves blog:


prettybooks.tumblr.com/

Daphne du Maurier: A Manderley-ház asszonya

  kezdeném rögtön azzal, - hátha valakit még megmentek - hogy a fülszöveget sikerült jó spoileresre megírni. nem tudom, miért érezte úgy az a valaki, hogy le kell lőni a fele "poént", szóval aki még nem olvasta el a könyv hátulját, és szeretne kicsit meglepődni, az ezután se tegye.

  mindig sokkal nehezebben írok azokról a könyvekről, amelyek igazán tetszettek, (az Utas és holdvilágról - életem könyve - azóta sem született poszt, és szerintem soha nem is fog), és az is jó sokáig tartott, míg ennek a bejegyzésnek nekiálltam.

  a fiatal és rendkívül naiv lány Monte Carlóban megismerkedik a nemrég megözvegyült Maxim de Winterrel, és hamarosan Mrs. de Winter válik belőle. névtelen főhősnőnk izgatottan várja, hogy nászútjuk után végre beköltözhessen a Manderley-házba, azonban csalódnia kell: úgy érzi, Maxim volt feleségének, Rebeccának a szelleme még most is kísért a házban, na persze nem szó szerint. mindenki őt emlegeti, és a lány ezért úgy érzi, folyton hozzá hasonlítják, és meg van róla győződve, hogy nyomába sem ér az elbűvölő Rebeccának. leginkább a házvezetőnő, Mrs. Danvers mutatja ki ellenszenvét a ház új úrnője iránt, mivel ő valósággal rajongott Rebeccáért, és gyűlöli az új feleséget, amiért az megpróbálja betölteni az elhunyt nő szerepét. Rebecca mindenhol ott van, levélpapíron, verseskötetben, a virágokban, a tengerparti kisházban, még a szobákat is az ő ízlése szerint rendezték be. az új Mrs. de Winter pedig roppant érzékeny idegzetű, és nagyon nehezen viseli ezt a helyzetet. férjével alig kommunikálnak, képtelen arra, hogy megossza vele a félelmeit.

  kevés könyvet olvastam, aminek ilyen intenzív hangulata van. a hangulat ebben az esetben nem feltétlenül pozitív szó, csak annyira durván átjön a feszültség, ami a történet szereplői között lebeg, hogy néha már én is féltem az ijesztő Mrs. Danverstől. mellesleg szörnyen idegesítő, hogy mennyire nem képes egymással beszélni Mrs és Mr. de Winter, a problémák jelentős része ebből fakad. csak a könyv első fejezete miatt voltam valamivel nyugodtabb, de egyébként teljesen a történet hatása alá kerültem, és nem is annyira az események tehetnek erről, hanem inkább a barátságtalan növények, házvezetőnők, rokonok, folyosók hatására rándult össze a gyomrom időnként. 

  nem csodálkozom azon, hogy pont Hitchcock készített filmet a könyvből, teljesen az a kategória. amúgy van némi Jane Eyre-utóérzés, de biztos csak a nagy ház meg a volt feleség árnya miatt.