Vasárnapi relax #2 - Lila Pause

Hétről hétre továbbfejlesztem a vasárnap esti relaxációs mutatványaimat, az utóbbi napokban gyarapodott a fürdőszobám néhány lila színű felszereléssel, úgyhogy arra gondoltam, hogy ma este őket vetem be. Csupa kellemes és andalító illat (kivéve egyet), vegyítve néhány teljesen felesleges cuccal és egy csodálatos könyvvel.

Lévén, hogy hétvége van, és tudtam, hogy ma úgyse megyek sehova, a hajmosást tegnap elblicceltem, viszont alig vártam, hogy végre kipróbáljak egy ősrégi kedvencet, a Lush Jumping Juniper szappansamponját (samponszappan?). Gimis koromban egyszer volt egy ilyenem, és a finom, friss citromos illata azóta is az orromba cseng. Az előbb megnéztem az összetevőit, és megtaláltam köztük az SLS-t, aminek nem örülök, főleg hogy most pont egy SLS-mentes sampon után kiabál a fejem, de szerencsére van olyan is a tarsolyomban, róla majd máskor. Hajmosás előtt az Alverde avokádós hajvajával pakoltam meg a tincseimet, hogy szépek és erősek maradjanak. 

Ha már pakolás, múltkor felvásároltam néhány tasak Balea arcmaszkot, a háromból eddig kettőt próbáltam ki, többek között az első képen látható lilát (becses nevén Balea kényeztető arcmaszk). Esélytelen, hogy újra az arcomra kenjem, ugyanis rettentő fáradt, öreg szaga van, semmi kellemes jegyet nem tudok felfedezni benne. Ráadásul ezek a Balea maszkok úgy lettek kitalálva, hogy nem kell őket lemosni, csak a felesleget letörölni negyed óra után, de engem perceken belül idegesíteni kezdett az, hogy az arcomon van, úgy éreztem, hogy melegít, közben még büdös is volt, szóval ez nagyon nem nyert. Ha olcsó, tasakos maszkot szeretne valaki, javaslom, hogy próbálkozzon inkább a Rival de Looppal, nekem az agyagos pakolásuk a kedvencem. 

A feleslegesség csúcsa az Avon Planet Spa sorozatának a Sleep Serenity szettje, viszont annyira csodálatos illatuk van ezeknek a termékeknek, hogy nem bírtam otthagyni a kedves hölgynél az avonos boltban. Nem tudom, kibírom-e röhögés nélkül, hogy leírjam, mi mindent tartalmaz a csomag: egy párnára fújható sprayt, ami segít az elalvásban (a Body Shopnak is van ilyen terméke, kb ötezer forintért meg lehet venni), egy balzsamot, amit a halántékra és a csuklóra kell kenni, ez szintén az aromaterápia erejével igyekszik ráhangolni az embert a nyugodt alvásra. Valamint van még egy levendulás fürdősó is a szettben, és ennek hatására kezdek nagyon messzire menni: komolyan fontolgatok egy habos-fürdősós pancsolást a kádban, az is lehet, hogy még ma! Szóval a sóról egyelőre nem tudok nyilatkozni, ám a párna (esetleg pizsi) spray nagyon kellemes, nyugtató illatú, boldogan fújkálom összevissza lefekvés előtt. A balzsamot viszont nagyon intenzíven kell szagolgatnom ahhoz, hogy érezzek belőle valamit, elég gyengécske. Azért bízom benne, hogy a kettő együtt segít elaludni ma este, a vasárnap éjszakáim általában a legrosszabbak, mindig előre rettegek a korán keléstől, és éjszaka folyton az órát nézegetem, hogy mennyi időm maradt még szunyókálni. 

Micsoda szerencse, hogy épp egy lila borítós könyvet olvasok! Nem milkalila, de legalább a betűk színe illeszkedik a bejegyzés témájához. Épp a napokban nyafogtam, hogy mennyire elegem van a könyvsorozatokból, viszont Alma Katsu Halhatatlan-trilógiájának második részét már azóta várom, hogy az elsőt befejeztem. A Megtorlás nem okozott eddig csalódást, szeretem, amikor így elnyel egy történet, Mrs. Katsu sorait pedig igazi élvezet olvasni, a szórakoztató irodalom egy különleges és igényes példánya ez a sorozat, ráadásul a könyv maga is gyönyörű, öröm kézbe venni. 

Hogy a lelkem igazán boldog legyen, vacsira eszem még némi nutellás és hortobágyi palacsintát. Bámulatos, ahogyan összedolgozunk, ha főzésről van szó. Tegnap este végre sikerült pörköltet főznöm, pont olyan lett, amilyennek lennie kell, az egész ment bele a mai palacsintába. 

Most már csak a körmeimmel kéne kezdeni valamit. Annyira ráhangolódtam a lila színre, hogy lehet, hogy valami ilyesmire lakkozom ki őket holnapra. Hű, de vad estének nézek elébe...

Ti próbáltatok már valamit a fenti cuccok közül? Nálatok mi a vasárnapi program?

Victoria Schwab: Az Archívum

Visszatekintve az idei olvasmányaimra, egészen jóféle YA könyveket sikerült kifognom ebben az évben. A nagyon disztopikus, harcolós-16éveslányos könyvekkel leálltam, azt gondolom, ez mindenképp jó döntés volt, szerintem ebben a témában már nem nagyon lehet kreatívat alkotni.

Az Archívumról nem sokat tudtam, nem nagyon olvastam értékeléseket, nem böngésztem végig a könyv adatlapját. Csak annyi információm volt a könyvről, amit a fülszöveg ír a regényről. Eszerint az emberek haláluk után Történetté válnak, a Történeteknek pedig az Archívumban a helyük. Csak az a baj, hogy nem minden Történet bír nyugton maradni, és előfordul, hogy egyik-másik vissza akar térni. A valós világot és az Archívumot egy Sikátor nevű hely választja el, itt tevékenykedik Mac mint Őrző, az ő dolga, hogy a kóricáló Történeteket visszaterelgesse a helyükre, hogy ne sikerüljön kijutniuk az Odakibe. Mennyi nagy kezdőbetű! Mac a szüleivel beköltözik egy szép nagy, régi házba, ami korábban szálloda volt, a régi házaknak pedig,mint tudjuk, történetük van - kisbetűvel - ebben az esetben pedig nem túl szép ez a történet: az ötvenes években furcsa halálesetek követték egymást, Mac pedig nyomozni kezd az ügyben, és kiderül, hogy valaki az Archívumban szándékosan romboló munkát végez.

Ami a történet lelkét adja, az a Coronado, vagyis az ex-hotel, ahova Macék beköltöznek. Volt egy pinduri Ragyogás-utóérzete a dolognak, már csak az ikerlányok hiányoztak. Az ősrégi házban bolyongva találkozunk néhány érdekes lakóval, és ha azok a falak mesélni tudnának... illetve tudnak is, Mac szobájában például elég kellemetlen események történtek sok-sok évvel korábban. Az biztos, hogy a különleges helyszín teszi igazán hangulatossá a regényt. Sok-sok YA-könyvvel ellentétben ebben a szereplők is szimpatikusak voltak. A főszereplő csaj például teljesen normális, nem hisztizik, nem hősködik és nem mártírkodik feleslegesen, ritka az ilyen. Sokat egyébként nem tudunk meg róla, ezt kicsit fájlaltam, nem tudom, hogy a szerző szándékosan hallgat-e el információkat a lányról, a korábbi életéről, a megjelenéséről. Néha ugyan elkalandozunk a múltba, de csak párbeszédek erejéig, amelyek Mac és Papi között zajlottak még Papi halála előtt, ő adta át ugyanis az őrzői munkát az unokájának. 

A történet elég sok fájdalmas elemet tartalmaz, viszont időnként nagyon vicces és szórakoztató, úgy fest, az írónőnek van humora. 

Mint ahogy azt a poszt elején is említettem, korábban nem sokat tudtam a könyvről. Viszont ahogy becsuktam,  rossz érzésem támadt... Mi van ha már megint egy nyomorult sorozat első részét olvastam? Nem kellett sok kutatómunka ahhoz, hogy kiderítsem, a megérzésem beigazolódott, naná, hogy sorozat. Kezdek rendkívül megcsömörleni ettől, miért nem születnek szórakoztató témában önálló regények? Az agyamra megy... az idei olvasmányaim közül 24 valamilyen sorozat tagja, pedig messze nem vagyok híve ennek a műfajnak, a jelentős részük hidegen hagy. Örülnék, ha lassan lecsengene ez a divat, sokszor érzem azt, hogy az anyagiak mozgatják az írók kezében a tollat, ami elég kiábrándító. 

Karácsony előtti könyvhajrá

Az utóbbi időben minimális szintre szorult vissza a nyálelválasztásom, amikor új megjelenésekkel találkozom. Végre megpihentem valami higgadt, racionális lélekállapotban, felismertem, hogy mennyi-mennyi könyv vár rám otthon, a könyvtárakban, az ismerősöknél meg a kindlimen. És hogy sosem fogok ezeknek a végére érni. Ma ráraktam egy könyvet a kívánságlistámra, aztán fél óra múlva levettem.

Azért olvasni még szeretek! Zsákmányolni nem kívánok, de az új megjelenések közül van itt kapásból öt, amire kíváncsi vagyok, és amit tervezek majd elolvasni. Amint beszerezte a könyvtár. Szerencsére egész gyorsak. 

Lauren Graham: Egy nap talán

Lauren Graham, ha valaki netán nem tudná (én nem tudtam), a Szívek szállodájának idősebb Lorelei-ja, többek között miatta voltam képtelen hosszabb ideig követni a sorozatot, ugyanis szerintem borzasztóan irritáló a karaktere, de lehet, hogy az egész világon én vagyok az egyetlen, aki így gondolja. Nem baj, attól még Lauren lehet jó fej, ez a borító meg tök jó, engem azzal vettek meg. Legalább is az érdeklődésemet a történet és nem a könyv iránt. Ami egy kezdő színésznőről szól, aki New Yorkban igyekszik elérni valamit a szakmáján belül, persze keresi önmagát meg amit ilyenkor szokás. Lehet, hogy katasztrofális lesz ez a könyv, hiszen Candace Bushnell ajánlója nyomán nem vezet egyenes út a boldogságba, de egy olvasást nekem mindenképp megér majd. 

Győrei Zsolt - Schlachtovszky Zsolt: Emmuska

Ritkán olvasok bele előre könyvekbe, pedig számos kiadó ad erre lehetőséget (az Ulpiusnak pl már mobilappja is van, amelyben beleolvasókat is lehet találni), viszont a Könyvesblogon van egy részletet belőle, aminek most egy még kisebb részletét emelném ki:

Ördög Imrének hívnak, akár az apámat, akit tízéves koromban szúrtak le egy kocsmai verekedésben. Valaki szidni kezdte az anyám rétesét, hogy sok benne a töltelék, a tészta meg vékony, így mindig kifolyik a sok töltelék a vékony tésztából. Apám volt az a valaki. Aki szidta. 

Nem tudom, mennyire lesz befürdés részemről ez a "kackiás nemzeti vadregény", de a borítója ennek is bájos, és a részlet alapján viccesnek tűnik, majd meglátjuk. 

Joanne Harris: Egész évben karácsony

Van némi lemaradásom Joanne Harris könyveit illetően, de miközben várom, hogy megérkezzen hozzám a The Body Shop karácsonyi testvajtriója, jó nézegetni ezt a borítót. (Még jobb lenne, ha még igazán tetszene is.) Az eredeti cím az, hogy A Cat, a Hat and a Piece of String, de úgy tűnik, az Ulpiusnak egy jó marketingfogással sikerül meglovagolni az egyik novella címét, persze a franc se tudja, hogy sikerül-e kiadniuk még az ünnepek előtt. 

Igaz, természetemnél fogva nem kimondottan szeretem a novellákat, a Bársony és keserű mandulát sem olvastam még, azért kicsit felcsillant a szemem, amikor tudomást szereztem a kötet érkezéséről. 

Juliet Grey: A fényűzés napjai

Marie Antoinette történetét Juliet Grey egy trilógiában - mi másban? - meséli el. Eddig az első résszel találkozhattunk magyarul Királyné lettem címmel, amely a hírhedt nőszemély gyermekkoráról számol be. Jön a kedvenc korszakom, a második részben már érkezik a Fersen grófos láv sztori, meg gondolom sok minden más, MA-t sehogysem tudom megunni. Az utolsó résztől azért egy picit félek, mindig annyira drukkolok, hogy ne az történjen, ami, mert bizony én csípem ezt a csajt. Sofia Coppola tehet mindenről. Főként lányoknak ajánlom a filmjét, amelyben Kirsten Dunst alakítja Marie Antoinette-et, Fersen grófot meg valami szexi pasi. Süti és cipőhegyek, jó zenék, nézzétek!

Beth Revis: Túl a végtelenen

Érdekes, amikor a tumblin bóklászom, a magyarul még meg nem jelent könyvektől totál be tudok zsongani, aztán amikor kiadják őket végre az anyanyelvemen, kezd elpárologni a lelkesedésem. Beth Revis regénye (trilógia, naná) olyan felszínes okokból vonzott, mint például a csillagok a borítón, meg maga az űr, de ahogy a fülszöveget olvasgatom, kezdek kételkedni abban, hogy ennek a könyvnek én vagyok a célpiaca. Tizenéves lány, űrhajó, titkos szervezetek adják a történet alappilléreit, majd meglátjuk, hogy mi sül ki belőle, de most már kezdek nagyon ideges lenni, hogy lassan minden könyv egy nyamvadék trilógia részét képezi. Mikor nőjük már ezt ki?

Ti hogy álltok az új megjelenésekhez? Lesz még beszerzés karácsony előtt, vagy már csak a jézuskát várjátok?

Bécsi kirucc

Egy korábbi bejegyzésben majdnem elkezdtem élménybeszámolni a rövid kis bécsi vakációnkról, de aztán gyorsan leállítottam magam, arra hivatkozva, hogy talán majd úgyis lesz egy különálló poszt az egészről. Igaz, azóta eltelt majdnem két hét, és már nem is nagyon emlékszem, hogy mi mindent csináltunk, de azért a képek segítenek felidézni ezt-azt.

Győrtől Bécs körülbelül ugyanannyi kilométerre fekszik, mint Budapest, és ha dönteni kell, hogy melyik irányba induljak inkább, bevallom, nem kell sokáig gondolkoznom. Elnézést kérek minden budapestitől, de csak akkor megyek arra, ha nagyon muszáj, kaptam elég időt, hogy megutáljam a várost, de most nem mennék bele az okokba. Meg különben sem erről szerettem volna írni, hanem Bécsről, ami szerintem egy szuper város, persze ha ott kéne élnem, lehet más lenne a véleményem, de egy-két napra szeretek oda ellátogatni minden évben, szippantani egy kis nyugati levegőt. 

Az utazáshoz érdemes a vonatot választani, mert egyáltalán nem drága, ha időben foglal az ember jegyet, akkor még elcsíphet pár Sparscheint, ami Győrből 9 euró egy útra. Lehet vásárolni turistajegyet is, ami emlékeim szerint huszonpár euró, az odaúttól számítva négy napig lehet vele hazajönni, és az első napra a helyi tömegközlekedés is meg van oldva vele.

Első reggel a Naschmarktra vezetett az utunk, vagy inkább a gyomrunk, egy szuper reggelizőhelyen kötöttünk ki, ahol óriási adag gofrit kaptam frissen préselt gyümölcslével (nyamm), de erről már beszámoltam. Azért a képet újra ideteszem, mert olyan szép (a kaja). Imádom a reggelit, mondtam már? Nem olyan régóta a kedvenc étkezésem a nap során, főleg hétvégén. 

Kicsit zavaró, hogy amíg elfogyasztasz egy reggelit a szabadban, három erőszakosan kéregető koldus fárad oda hozzád és cseszeget, hogy ha te megteheted, hogy itt étkezel, akkor ugyan már miért nem tudsz adni neki egy eurót, szóval azt hiszem, valami új rendszer lehet a városban, mert a korábbi látogatásaim során egyetlen kéregető emberrel sem találkoztam. Megjegyzem, egyikük sem osztrák, illetve az is elárul egy keveset a kilétükről, hogy az egyikük az anyanyelvemen küldött el a nem mondom meg hova. 

Rebecca Donovan: Elakadó lélegzet

Sokáig vacilláltam, hogy kell-e nekem ez a könyv, úgy éreztem, szívesen olvasnék valami igazán pofáncsapós történetet, mert mostanában hanyagoltam az ilyen típusú olvasmányokat. Azt hiszem, nem tudtam, mire vállalkozom. Lehet, hogy maradnom kéne a kis komfortzónás könyveimnél, mostanában ugyanis elpuhultam kissé. Ez a történet annyira pofánvágott, hogy még most is sajog az arcom, és haragszom is rá egy kicsit, amiért túl sok negatív érzelmet váltott ki belőlem.

Amikor azt halljuk, családon belüli erőszak, szerintem egyből olyan esetek jutnak az eszünkbe, amikor a nevelőapa terrorizálja a mostohagyerekét vagy a részeges, kocsmatöltelék apuka veri anyukát meg a gyerekeket. (Elnézést kérek a férfiaktól, szerintem nőket érintő sztereotípia úgyis jóval több van.) Ebben az esetben viszont a mostohaanya a beteg lelkű a "családban". Emma gimnazista lány, az apja meghalt, az anyjának pedig jobb dolga akadt, mint felnevelni őt, így került a nagybátyjához és a feleségéhez. Carol, a nevelőanya igazi zsarnok. Nem, nem is ez a jó szó... inkább egy pszichopata, minden túlzás nélkül. Nem tudom felfogni, hogyan lehet valakiben ennyi gyűlölet, és hogyan képes ezt kizárólag egy emberre koncentrálni, ráadásul úgy, hogy abból senki más ne vegyen észre semmit. Az én szótáram szerint ez a pszichopata.

Az áldozat, Emma az otthoni légkör miatt igyekszik nem nagyon vegyülni (nem mintha túl sok helyre elengednék), egy barátja akad azért, Sara, aki érdekes módon egy igazán népszerű lány a gimiben, a barátságuk azonban őszinte, de Sara csak a felszínt látja, azaz Emma rosszkedvét és zúzódásait, amikor épp nem sikerül elrejtenie azokat. Aztán feltűnik a színen Evan, aki új srác az iskolában, de nyilván minden csaj őt akarja, és nyilván ő meg Emmát akarja, Emma pedig nyilván nem engedi magához közel. Elárulom, hogy kicsit unom már ezt a felállást, a nagy ostromokat, főleg, hogy Evan ezt elég rövid ismeretség után elkezdi, tehát Emmának valami őrült durva kisugárzása lehet, amit csodálatos módon még senki nem vett észre Evan előtt. Szerintem jobban illett volna a történetbe egy kevésbé álomszerű pasi, túl tökéletes volt (nem nekem), és ez szerintem már unalmas. Miért nem lehetnek a YA-regényekben átlagos karakterek? Ez a szerep valahogy mindig a lányoknak jut, a pasik izmosak, eszméletlenül jóképűek, gazdagok, és amellett még jófejek, megértőek, intelligensek, műveltek ÉS természetesen az Átlagos Lány után sóvárognak. Oké, igyekszem felülkerekedni ezen a problémán, illetve azon, hogy nekem Evan nem remegtette meg a lábaimat. 

A bántalmazottak lelkivilágához - szerencsére - nem sokat konyítok, szerintem csoda, hogy Emma egészen normális maradt, valójában csak egy cél lebegett a szeme előtt: túlélni a gimit, és elmenni egy messzi egyetemre, ehhez az kell, hogy jó tanuló, jó sportoló legyen, és semmi más nem számít.

Fojtogató érzés volt olvasni Carol kegyetlenkedéseiről, és főként arról, hogy nem történik semmi annak érdekében, hogy ez abbamaradjon. George egy szánalmas férj, nyilvánvalóan nem akarja észrevenni, hogy mi zajlik a házában, persze Carol igazán ügyes manipulátor, betegebbnél betegebb dolgokra szánja el magát, hogy mindenki szerint egyértelmű legyen: a házban Emma a Public Enemy. Nem árt tudni, hogy van még két gyerek a házban, akikkel Carol mézesmázos kisangyalként viselkedik, és ők ketten mit sem sejtenek abból, amit az anyjuk művel Emmával. 

Ami igazán zavart a történetben, az Emma indoka arra, hogy miért nem szól senkinek arról, hogy bántalmazzák. Ez pedig az, hogy akkor a gyerekeket elvennék a szüleiktől, és család nélkül kéne felnőniük. De könyörgöm, oké, hogy Carol képes normálisan viselkedni a kölykeivel, de nyilván Emma is látja, hogy a nő nem százas, szóval komolyan egy ilyen családot szán annak a két szerencsétlen gyereknek? Én ezt nem tudtam elfogadni, és nekem itt logikailag borult az egész sztori. Úgy érzem, ez nem Emma kifogása volt, hanem inkább az írónőé, aki egyszerűen nem tudott jobbat kitalálni. Szóval a pulzusom nem csak Carol viselkedése miatt emelkedett meg, hanem a tehetetlenség érzése miatt is. Valahogy nekem nem állt össze a kép, úgy éreztem, valami hiányzik a kirakóból, hogy ez egy kerek egész történet lehessen. Bár, mint tudjuk, ez is egy trilógia, ami szerintem teljesen indokolatlan, és engem felháborít az is - most már úgyis mindenki leírta, úgyhogy leírom én is - hogy nagyon erős függővéggel zárul az első rész, ami meglehetősen erőltetettre sikerült és sikít róla, hogy nem kicsit pénzhajhász fogás. 

Ha tervezed, hogy elolvasod ezt a könyvet, egy igazán felkavaró történetre számíts, nem fog hidegen hagyni. Engem még ingerültté is tett egy kicsit, nagyon vágytam utána valami megnyugtató olvasmányra, vagy bármire, ami segít egy kicsit visszarázódni a megfelelő hangulatba. 

A könyvet köszönöm a Maxim Kiadónak!