2015-04-28

Jó neki, de nem nekem!

Amy Poehler: Yes Please
Említettem korábban, hogy essiebutton hozta meg a kedvemet a könyvhöz ebben a videóban, nem is akármennyire! A "színész könyvet ír" jelenség alapvetően nem igazán hoz lázba, viszont egyik-másikhoz megjön a kedvem, mert valami inspiráló női sorsot várok, értékes üzenetekkel, szellemes panírban tálalva. 
Amy valóban szellemes és okos és vicces, emellett továbbra is nagyon szimpatikus, imádom a Parks & Recreationst, viszont a könyvében taglalt témák totálisan hidegen hagytak, gondolok itt a rengeteg Saturday Night Live-os sztorizgatásra, a gyerekek és a terhességek körüli mizériára, arra, hogy hányszor elmondta, hogy még a terhessége utolsó napjain is dolgozott... szóval ez lehet, hogy van, akit érdekel, de engem sajna nem, de ebben a megjegyzésemben nincsen semmi rosszindulat, egyszerűen csak ezek az információk nem tudtak hozzátenni semmit az életemhez. 
Biztos akadt még más is a könyvben, de akkor én azt már elfelejtettem. 

Viszont amit nem felejtek, az egy kijelentés, ami azóta is rengetegszer az eszembe jut.

"Good for her. Not for me!"
/Jó neki, de nem nekem!/

Avagy ne erőltessük már rá a másikra az "igazunkat", csak azért, mert az nekünk valamikor működött. Ha neked bevált valami, másnak nem biztos, hogy ugyanaz passzol az életébe, a terveibe. 
Sajnos vagy nem sajnos, nálam ez így eléggé aktuális, és lehet, hogy egy fokkal jobban érezném magam, ha kicsit többen gondolnák át a fenti néhány szó jelentőségét. Néha én is azon kapom magam, hogy mások tettei felett ítélkezem, de legalább kapcsolok, és rájövök, hogy nem, ez nem az én életem, hanem az övé, és egy fikarcnyi közöm nincs ahhoz, hogy ő mit tesz vele. És ez nem azt jelenti, hogy én akkor teszek rá, hogy a másik hogyan cseszi el az életét, hanem inkább azt, hogy elfogadom, hogy ő egy teljesen más szakaszban van, mint én, vagy hogy őt egy másfajta életmód teszi boldoggá.  
Szeretném ugyanezt megkapni én is, szeretném, ha egyre több ember lenne, aki elfogadja, hogy nem csak egyféleképpen lehet boldognak lenni, hogy nincs olyan, hogy ugyanaz a módszer mindenkinek jó.
Régebben is megkaptam már önjelölt életmód-tanácsadóktól, hogy hogyan kéne kezelnem a kapcsolatomat, milyen döntéseket kéne hoznom az élet különböző területein, és már akkor is nagyon irritált. Most viszont pont a legjobb korban vagyok, ilyenkor a legtöbben már végigvitték a Gazdálkodj okosan!-t, de ha még nem, akkor is jó úton haladnak az ideális, társadalom-által-elvárt normák teljesítéséhez. Ami jó esetben egyezik azzal, amit ők vallanak, legalábbis nagyon bízom abban, hogy akinek nem inge, az nem veszi magára azokat a szerepeket, amiket "úgy illik", mert már nagyanyáink is így csinálták, sőt már az ókori görögök is. Nekem meg rohadtul nincs kedvem az egészhez, mégis kapom az arcomba folyamatosan, hogy pedig kéne, hogy legyen.

És eközben szerencsésnek érzem magam amiatt, hogy voltak olyan időszakaim, amikor el kellett gondolkoznom magamon, hogy mi az, ami jó nekem, milyen ember vagyok igazából, mit nem bírok elviselni, és megtanultam megfigyelni a reakcióimat, a változásokat. Magyarul egészen kifejlett önismerettel rendelkezem. Így könnyebb másokat is szemlélni, sokkal toleránsabb vagyok másokkal, mert tudom, hogy mindenki másképp működik, máshonnan jön, más dolgok nyomasztják, más dolgok vidítják fel. És fel tudom mérni, hogy mire van szükségem abból a nagy gombócból, amit lehetőségeknek hívnak, és eszemben sincs megfelelni mások elvárásainak, leginkább azért, mert a döntéseimbe nem kell bevonnom senkit, legfeljebb azt, akit legalább ugyanannyira érint annak a kimenetele, mint engem.

Nem tudom, hogy miért akarjuk magunkat másokban megvalósítani. Miért akarunk felnőtt embereket győzködni arról, hogy mi az élet meg a boldogság? Neked autó, nekem utazás, neked tojásosnokedli, nekem carbonara, neked film, nekem könyv, neked bor, nekem sör, neked magassarkú, nekem lapossarkú, neked gyerek, nekem macska.

Próbálnék közhelymentesen írni arról, amit érzek, de kábé lehetetlen. Épp nemrég beszélgettünk arról szeee posztja alatt, hogy mostanában mindenki demonstrál valamit, lehetőleg passzív-agresszív stílusban. Azt látom, hogy ezek a cikkek, facebook posztok mind csak az egyik oldalról szólnak. Nem sminkelem magam, nézzétek. Nem vagyok tökéletes anya, nézzétek. Tökéletes anya vagyok, nézzétek. Ez mire jó, komolyan? Mit akarnak elérni ezekkel a posztokkal ezek a nők?

Légyszi, hagyjuk egymást élni, fogcsikorgatás, szemforgatás és sóhajtozás nélkül.

15 megjegyzés:

  1. Az idézetről, amit kiemeltél az jutott eszembe, hogy a drága kolleganőim, akikkel egy irodában ülök, és akiket én a hátuk mögött csak "kertvárosi háztartásbeli"-nek hívok, pontosan ezt csinálják ha gyereknevelésről van szó. Nálunk minden évben terhes valaki, és olyankor elárasztják a saját tapasztalataikkal, amik nekik X éve beváltak a gyereknél, és mikor az aktuális alany nem fogadja meg a "jótanácsot", iszonyat sértődés van, hogy hogy lehet ilyen hülye, bezzeg az ő gyereke 2 nap alatt beszokott az óvodába mert így és így csinálta, na ezért hisztis a gyereke, de ha amúgy csinálta volna, akkor......stb.stb. Aaaahhhh, kész vagyok tőlük. Millió sztorit tudnék mesélni, amin én vagy nagyon röhögök, vagy sírni tudnék, de legalább az egyiktől épp tegnap megkaptam, hogy én vagyok a legracionálisabb és legjózanabb ember, akit ismer. De ettől még nem bocsátom meg neki, hogy egyszer megkérdezte tőlem, hogy mégis mit akarok én az élettől, miután elmondtam hogy ha soha nem megyek férjhez, nem fogok eret vágni magamon.
    De egyébként nagyon egyetértek veled, én is végigmentem ezen a fázison pár éve, de ha olyan szerencsés leszel mint én, akkor a környezeted egy idő után beletörődik hogy le...od őket és nem piszkálnak :) Tudom hogy nehéz, meg sokszor én is sírógörcsöt kaptam, de ma már pókerarc és odébbállás van. Meg kell sajnos tanulni ignorálni azokat az embereket, akik ítélkeznek. Sajnos túl sokan vannak. :(
    A könyvhöz nem akartam hozzászólni, de valószínűleg nem fogom elolvasni :)

    VálaszTörlés
  2. Bocsánat, de még 2 gondolatot ideírnék, mert elnavigáltam szeee posztjához és elolvastam, még a kommenteiteket is, és ez jutott eszembe még, ha úgy érzed, nem releváns vagy idevaló, töröld ki nyugodtan. És idézném szeee-t, utólagos engedelmével :)

    "Én is úgy gondolom, hogy mindenki döntse el, hogy mi a jó neki és nem kellene lennie egyik irányba sem nyomásnak...." Nem tudják. Nekem az a tapasztalatom hogy az emberek nem tudják eldönteni sajnos, mi a jó nekik. Másoktól várnak iránymutatást, vagy kipécéznek valami elképesztően követhetetlen példát (pl. celebek), és olyanok próbálnak lenni, mert ugye tilos gondolkodni, és önálló személyiségnek lenni.

    Illetve még az jutott eszembe erről a demonstrálásról, hogy azért is csinálhatják az emberek, mert manapság ugye mindenki önmegvalósít és ki akar tűnni a tömegből. Mindenki egyedi akar lenni, erről szól a FB, Instagram stb. Ha ebben a formában, akkor így, ha ez demonstrálás, akkor az, bár én inkább a magamutogatás egy formáját vélem felfedezni benne. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Kertvárosi háztartásbeli :D én született feleségeknek hívom őket (mármint nem a kolléganőidet pont, de érted...), de kb ugyanaz :)
      Imádom a szuperanyákat, akik mindig tudják, hogy mit hogy kell, minden terhes nőnek adnak legalább 5 jótanácsot, meg összevesznek azon, hogy hogyan kell felmosni.
      Mit akarsz az élettől, ha nem mész férjhez? :D hahahaha :) erre sok ellengondolatom lenne, de azt hiszem, nem sok értelme van belemenni. Ismerek olyan lányt, akinek az az életcélja, hogy találjon egy gazdag férjet magának. Eleve nem értettem soha, hogy hogyan tud valaki 100%-ig kiteljesedni egy családban, mármint ha csak az van, és semmi más. De ugye, kinek mi...

      Én mindig azt mondom, hogy ugyan, nem foglalkozom mások véleményével, mert valahol tényleg nem érdekel, befolyásolni meg végképp nem fog, de látod, ez a poszt is megszületett, mert közben meg rohadtul zavar, hogy mindenki annyira jól tudja, hogy a másiknak mi kéne, de hogy a saját életében körülnézzen.. na ugye az már túl fájdalmas lenne nyilván.
      A problémám az, hogy képes vagyok ezeken felhúzni magam, ahelyett, hogy mosolyogva odébbállnék.


      Abban is tök igazad van, hogy nagyon sokan nem tudnak önállóan gondolkozni. Vagyis lehet, hogy a gondolkozás megy, de az, hogy önvizsgálatot tartsanak, az nagyon nem. Mert olyankor bele lehet futni egy-két kellemetlen gondolatba :) És inkább vakon megy bele abba, amit a társadalom meg a média kínál neki, mert nincs jobb ötlete. :/

      Ja még arról is beszéltünk szeee-nél, hogy akkor most mi, akik blogolunk, mennyire vagyunk gázak ebből a szempontból :D mert ez is tűnhet magamutogatásnak (és elismerem, hogy valamilyen szinten az), de ez az erőlködés, amit egy-egy posztból kiérzek (pl. a nomakeup selfie-k), az már talán nem az én világom.

      (És nem törlök kommentet ám, meg ez is totál releváns szerintem, amúgy meg bármiről szívesen beszélgetek :)))

      Törlés
    2. Millabell: igen, tök igazad van abban, hogy sokszor tényleg nem tudják, hogy mi a jó neki. Én pont ma gondolkodtam néhány családtagomon, hogy vérzik a szívem értük, hogy egész életükben képtelenek voltak kiszűrni a világból azokat a dolgokat, amik jók nekik. Rémes igazából, hogy ilyen életképtelen, buta, fantáziátlan, vagy nem is tudom milyen emberek vannak, de sajnos ez van... :( Részben egyébként a lehetőségek végtelenségében is látom ennek az okát, van, akit ez lebénít és valahol érthető is, de na....

      Törlés
    3. Ja, és egy másik gondolat az önmegvalósításhoz, kitűnéshez: az önmegvalósítás része oké, de ez a kitűnés... Minél jobban ilyen a világ, hogy sarkakaták és egyéb senkik képesek magukat előtérbe tolni a semmivel és a világ erre vevő is, azt vettem észre, hogy én annál jobban visszahúzódok. A feltűnősködés, dicsekvés az, ami kinyitja a zsebemben a bicskát. (Nem jelenti azt, hogy én néha nem csúszom bele ebbe a hibába, de már annyira nem jellemző.) Kifejezetten keresem azokat az embereket, akik nem ilyenek, ezerszer szimpatikusabbak számomra, arról már ne is beszéljünk, hogy mennyivel izgalmasabbnak tűnnek :D (A saját lányomban is irritál, ha itt van nálunk valamelyik barátnője, ő meg dicsekszik valamivel- na, azt nem tűröm és próbálom leszoktatni róla. )

      Törlés
    4. Totál egyetértek a második kommenteddel... néha egy-egy társasági beszélgetés kapcsán eszembe jut, hogy akkor meg kéne nyilvánulni a témában, aztán arra jutok, hogy minek? Nyilván ez attól is függ, hogy mi a téma, de nem akarok már okoskodni meg dicsekedni se... régen előfordult, aztán rájöttem, hogy rohadt irritáló lehetek, és inkább abbahagytam :D
      Amúgy biztos tök ellentmondásos, hogy közben meg itt a blog, de ez legalább fakultatív mindenki számára, már hogy olvassa-e :)

      Törlés
    5. Igen, szerintem a blogban pont az a jó, hogy nem tolod kéretlenül mások arcába a mondanivalódat (feltéve hogy nem reklámozod közösségi felületen). Ha meg odatéved vki, hát úgy járt :D

      Törlés
    6. Az ismerőseim nagy része nem is tud róla :D
      Kár, hogy irl nincs iksz gomb a jobb felső sarokban, most hétvégén is jól jött volna egy beszélgetés közben :)

      Törlés
  3. Ami a blogolást illeti: én megmondom őszintén, nekem minden blog amit olvasok elsősorban információforrás. Informálódom, hogy mi jót olvassak mostanában, mit kenjek magamra ha ragyás vagyok, hol lehet olcsó körömlakkot venni, ha nem válik be a szárazsamponom akkor ki mit használ/javasol, ugye :)
    És ez tök jó dolog. Valamilyen szintem érdekel a blogger személyisége, de ki tudom szűrni hogy ki az aki nagyon nem oké, és azt akkor nem olvasom, főleg ha túl sok a személyes vagy megmondó kontent. Ha a blogger személyisége az olvasottak alapján szimpatikus, visszajárok. Szerintem ha valaki IRL is idegesítő vagy megosztó személyiség, akkor a blogja is olyan lesz, aki meg jófej és pozitív személyiség, az úgyis átjön a képernyőn. :)

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. A nagy megmondóembereket én sem szeretem, se irl se online... megint más téma, de aki online annyira nagy király, az valószínűleg az életben kevésbé :) Viszont azt azért szeretem, ha átszivárog valami az író személyiségéből az informatív posztokon keresztül - nyilván csak akkor, ha felfedezek benne valami rokonszenvességet.
      Csomóan blogolnak, akik csak leírják, hogy hát itt ez a körömlakk, felkentem, szép, lemostam, és ennyi. Meg erről szól a könyv, olvasd el te is. Egy ilyen blog nehezen tudná megszerettetni magát velem, főleg, hogy nem árt, ha ismerem valamennyire a blogger személyiségét, preferenciáit, hogy tudjam, neki miért tetszik valami vagy miért nem.

      Törlés
  4. Én csak bólogatni tudok arra, amit írsz, nagyon-nagyon igazad van. Nekem senki se mondja meg, mitől leszek boldog, köszönöm, vagy tudom, vagy majd felfedezem, de hadd találjak rá az én utamra.

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Pedig annyi de annyi wannabe életmódvezető van ám :D biztos sokat tanulhatnánk tőlük, hiszen az ő életük is annyira rendben van :D (nem).

      Törlés
  5. Nekem is nagyon tetszik ez a kiemelt mondat :) Mostanában nekem is volt egy-két beszélgetésem a témában - szerencsére kellően értelmes emberekkel, szóval a végére mindig oda jutottunk, hogy annyira különbözőek vagyunk, mi emberek, hogy lehetetlen lenne mindenkitől elvárni, hogy ugyanazt az életet élje. Ami nekem a legnagyobb happiness, attól lehet hogy más idegbajt kap, és fordítva. De ettől még mindkettőnknek igaza van :)

    Mindeközben meg a sokféle nyomás miatt olyan elvárások alakulnak ki az emberekben, hogy csak pislogok. Múltkor egy ismerősöm hosszasan sorolta, hogy milyen legyen/ne legyen a jövendőbeli párja - elég dúrván irreális volt (komolyan, mintha egy lányregény túlontúl tökéletes főhősét festette volna le). De ugyanez meg van a karrier és még sok más terén is. Mintha a tökéletlenség tilos lenne - közben pedig mennek az "én ilyen vagyok, engem így kell elfogadni, én úgysem változom meg soha" típusú kijelentések. Na ez az a kettősség, amivel bármikor le lehet fárasztani az agyamat :D Persze, törekedjen mindenki a legjobbra, és ne érje be félmegoldásokkal. Legyen önmaga, és tökéletlen. De azt ne gondolja senki, hogy nem kell alkalmazkodnia legalább egy kicsit, ha jól működő kapcsolatokat akar más emberekkel (és nem mellesleg önmagával is).

    VálaszTörlés
    Válaszok
    1. Az ilyen barátok / ismerősök sokat érnek :)

      Ó, imádom hallgatni az elvárások hosszú listáját! Ezek a drága emberek csak abba nem gondolnak bele a sok lehetőség közt bóklászva, hogy ők maguk milyenek. Nem úgy értem, hogy rossz emberek, de biztos bennük is van valami idegesítő, valami kevésbé szép, valami tökéletlenség. Viszont mást képtelenek a hibáikkal együtt elfogadni. Nem tudom, hogyan képzelnek el ők egy hosszútávú, komoly kapcsolatot, aztán lehet, hogy sehogy, mert nem is vágynak ilyesmire.
      Amúgy meg nem hiszem, hogy a tökéletlenség elfogadása egy áldozathozatal lenne. Mindenkinek vannak hülyeségei, és ez így szép. :)

      Törlés