2012-07-30

Szeretem a piadinát


Sajnos egyszercsak haza kell jönni Olaszországból, mondjuk a Ryanairből kiindulva péntek este tizenegykor nem gondoltam volna, hogy ez sikerülni fog, én többet ezekkel nem utazom, az biztos. Na de amúgy Itália még mindig gyönyörű, megvan a Piadineriám, sőt, már nyitottak azóta még egyet pár utcával feljebb, ettünk fél méteres pizzát, fincsi tésztákat, csokis-mentás fagyit, ittunk aperol spritzet, vörösbort, granitát, és ezeket a rendeléseket képes voltam olaszul lebonyolítani, ráadásul az egyik pincér még meg is dícsért! Sőt, egy másik is, úgyhogy örültem. Kicsit offolok, és felrakok ide pár képet, hogy én is eggyel többször gyönyörködhessem ezekben a gyönyörű helyszínekben!








De hogy ne legyek már annyira off, néhány könyves mondatot is elrejtek itt a végén. Egy Pisa-Cinque Terre vonatúton oda és vissza elolvastam az Elcseszett napok egy elcseszett bolygón-t Dimitri Verhulsttól. Nem hiszem, hogy külön bejegyzést fog érdemelni ez a 160 oldalas könyvecske, úgyhogy röviden itt róla annyit, hogy majdnem tetszett, de valahogy a pasi stílusa engem idegesít, egy kevésbé kritikus és bosszankodó hangnemmel szerintem sokkal nagyobbat ütött volna az egész sztori, pedig az alapötlet nagyon tetszett, mármint hogy bemutatja az emberiség történetét olyan szemszögből, hogy mekkora idióták is vagyunk. Tetszett a külső szemlélő típusú megközelítés, és az is, hogy nem nevezi nevén a dolgokat, helyszíneket és személyeket, ez a kettő így együtt nagyon jól működött, csak aztán még a befejezést picit összecsapottnak éreztem, úgyhogy van némi hiányérzetem a könyvvel kapcsolatban. 
Közben olvasgattam a Zombiháborút (azóta be is fejeztem, nagyonnagyon szuper könyv, olvassátok!!!), meg ma meghozta a futár a 14,000 things to be happy about-ot, úgyhogy ez már 14001 ok, mert nagyon boldog voltam! Ezzel kapcsolatban tuti lesz még poszt.
Én meg remélem, hogy valami Balatont beiktatunk még majd, mert hiába égtem szarrá a Tirrén-tenger partján, úgy érzem, kevés.

Max Brooks: World War Z - Zombiháború

Nem bírom, mikor valaki az irrális fóbiáival fáraszt. Olyan állatoktól és helyzetektől rettegnek, amelyek előfordulási valószínűsége elég csekély, persze az, hogy én meg a lepkétől félek, az közröhej tárgya. Mégis van nekem is irreális parám. (A lepke szerintem nem az, akárki akármit mond, kaptam már ezért eleget.) A zombik. Miért félnék a zombitól, amikor nincsenek? Nem tudom. Amióta láttam A holtak hajnalát, rohadtul parázok mindentől, aminek köze van az élőhalottakhoz, utálom ha a pasik zombis hörgő hangot adnak ki, de ez esetben képes vagyok a legdrasztikusabb terápiának alávetni magam: minél többször kell találkoznom velük! 
Legutóbb a The Walking Dead című sorozat volt műsoron, sokszor képtelen voltam odanézni. Aztán ráakadtam erre a könyvre, nem, nem tudtam, hogy lesz belőle film Brad Pitt-tel, most ébredtem csak rá, ahogyan képeket keresgéltem. 

Nagyon nem ezt vártam, és nagyon örülök, hogy nem azt kaptam, amit vártam. Szokásos világvége-hangulatú történetre számítottam, amelyben egy maréknyi ember próbál túlélni és aztán ott közöttük is történik mindenféle, de hű, hogy ez mennyire sokkal jobb volt így! Interjúkötetről van szó ugyanis, amelyben nincs semmi hatásvadászat, csak puszta tények az emberek szemszögéből - a világ minden tájáról, a háború utáni időkből. 
A fertőzés Kínában kezdődik (de jó, hogy nem Amerika!), először persze senki nem tudja, miről van szó, utólag meg mindenki okos. Figyelemmel kísérhetjük a járvány elterjedését, az emberek pánikolását, ahogy észak felé igyekeznek, majd a háborút is, és az újjáépítési, újjászervezési eseményeket. Az interjúalanyok között van izraeli, kínai, indiai, amerikai, dél-afrikai, ausztrál, orosz, kubai, dél-koreai, és katona, orvos, pilóta, űrhajós, filmes, káplán, tengeralattjáró tisztje, alelnök és átlagember. A vegyes mintának köszönhetően kiderül, melyik nemzet hogyan reagált a járványra, milyen eltérést okoztak a kulturális különbségek, és a más-más politikai és gazdasági berendezkedés, az eltérő vallások, a haderő különböző szintjei. Pont emiatt volt annyira reális az egész, mintha tényleg megtörtént volna, vagy mintha bármikor bekövetkezhetne. Észak-Korea például eltűnik, az emberek sehol, Dél meg spekulál, hogy mi lehet. Kuba óriási előnyre tesz szert a háború által. A párizsiak a város alatti alagútrendszerben bújnak meg. Mások várakat védenek. Indiában a Gangeszhez vonulnak "megtisztulni". Japánt evakuálják. Nem semmi meló lehetett Brooksnak összehozni ezt így, hogy egy teljesen fiktív történetből létrehozzon valami, ami ha jobban megnézzük, sokkal inkább non-fiction elemeket tartalmaz. 
Meg olyan részleteket, hogy leesik az állam. (Oké, oké, fikció, értem, de olvasás közben én ezt komolyan elhittem.)  Amikor jöttek a kvizlingek, akik gyakorlatilag a zombikat utánozó bekattant emberek, meg a többi pszichológiai háttérinfó akár a katonákról, akár a civilekről, akkor azért ledöbbentem. És nagyon nem bántam, hogy nem valami kívül-belül szupererős izomagyú gyökér főhősünk volt, aki mindent túlél és megcsinál, és semmit sem változik, csak néha közhelyeket puffogtat. 
A csúcs megint az ember, naná. Ahogy egymást pusztítják még ebben a káoszban is, a hülyeség díszpéldányai vagyunk, az biztos. "Kedvenceim" a vallási fanatikusok, akik szerint szűz lánnyal kell közösülni, és akkor az majd elhozza a megváltást, meg akik a saját gyerekeiket irtották "kegyelemből". Milyen nagylelkű! Pozitívum is akad bőven azért, nem kell félni, de az emberi birka jellem az mindig az élesebb helyzetben mutatkozik meg leginkább. 
A kedvenc interjúalanyom egy pilótanő, akinek tönkremegy a gépe, és ejtőernyőstül bezuhan a lousiana-i mocsárvidékre a zombik közé. A rádióján fog egy jelet, és egy másik nővel kezd el beszélgetni, aki folyamatosan instrukciókat ad neki a túléléshez, és gyanúsan sokat tud a pilótakiképzésről. 
Minden interjúból meg lehetne írni egy egész könyvet, mindegyik szereplő annyira érdekes és többnyire fontos szerepet töltöttek be a háborúban, vagy legalábbis izgalmas információkat tartogatnak a számunkra.
Ami nekem minden zombis történetből hiányzik, az a felépítésük, működésük pontos bemutatása. Azért már kezd összeállni a kép, de például egy darabig nem tudtam, hogy mondjuk ha nem jutnak húshoz és éheznek, akkor hogy élik túl, és ha túlélik, akkor minek annyit harapdálni? Ezt most sem értem még. Meg hogy az állatokkal mi van. Nekik is van agyuk, ők miért nem változnak át? Ja és nyilván ahány zombitörténet, annyi féle verzió, ezt már a vámpíros könyvekből-filmekből is ismerjük. A Walking Dead-ben mindenki fertőzött, a Holtak hajnalában rohangálós zombik voltak, itt meg csak úgy zombik.
Tényleg most tudtam csak meg, hogy jövőre lesz ebből film is, kíváncsi vagyok, hogyan oldják meg. Főleg azt, hogy a riporter az elején hangsúlyozza, hogy ő nem akar szerepelni ebben a történetben, inkább csak egy keretet adna az egésznek, a vásznon ez nem hiszem, hogy túlságosan megvalósítható. Remélem csak annyira lesz hollywoodi az egész, mint amennyire a könyv is amerikai.
Rég éreztem már olyat, hogy nem akarom, hogy fogyjanak az oldalak. Szívesen olvastam volna még egy-két történetet a zombi-apokalipszisről, mellesleg kedvet kaptam a háborús könyvekhez. Csak nem tudom, melyikkel kezdjem...
Sose gondoltam volna, hogy egy zombis könyv bekerülhet a kedvenceim közé, hát pedig sikerült neki!

2012-07-22

Vakáció!


Nem mintha nem lennének rendszeres 5 napos, egy hetes, vagy még hosszabb kihagyások a postjaim között, inkább csak örömömben írom ki, hogy nyaralás miatt se molyra, se ide nem jövök holnaptól, várom már, hogy olvasgathassam a jó sok Frisst! Vagyis nem várom, mert az azt jelenti, hogy akkor már itthon leszek, és szerintem nem fogok akarni hazajönni innen:

Pisa

meg innen:
Vernazza, Cinque Terre
meg innen:
Monterosso al mare, Cinque Terre
meg innen:
Lucca

Na jó, befejezem. Szép hetet mindenkinek!

2012-07-20

Brandon Hackett: Az ember könyve


Bevallom, eddig fogalmam sem volt, hogy ki az a Brandon Hackett, nekem az is csak akkor esett le, hogy magyar íróról van szó, amikor belülről is megnéztem a könyvet. Az azért nem titok, hogy nem sokat konyítok a sci-fi-hez, nem olvastam túl sokat, de a várólistámon azért ott sorakozik néhány darab, főleg a klasszikusabb fajtából. Tényleg egyre nyitottabbá válok a különböző, eddig számomra felfedezetlen műfajok iránt, de ami a sci-fi-t illeti, eddig csak Philip K. Dick-kel próbálkoztam, és szerintem az az ember annyira beteg, hogy nem tudom nem szeretni. Viszont mindig kicsit zavarbaejtőnek éreztem a regényeit - nem tudok rá jobb szót - és most valahogy hasonló hatással volt rám Az ember könyve is. 

Háromezer embert elrabolnak a Föld különböző pontjairól az idegenek. Elég vegyes társaság, különböző életkorok, nemzetiségek, személyiségek kerülnek egy helyre, és próbálnak túlélni, meg kitalálni, hogy mi történik velük. Életkörülményeik eléggé siralmasak, és természetesen a heterogén összetételnek hála, már az események kezdetekor kialakul az ellenségeskedés az emberek és a különböző csoportok között. A kezdetekben két narrátora van a történetnek, az egyikük Attila, a budapesti fiatal fiú, aki az mp3-lejátszóján található számokkal próbálja felidézni a távoli otthont. Összebarátkozik Aurival, a félig orosz, félig japán tízéves kislánnyal, ezt azonban a lány apja nem nézi túl jó szemmel. A másik nézőpont ő lesz, Jurij, nem valami szimpatikus fazon. Neki annyi szerencséje volt, hogy a lányával és volt feleségével együtt ragadták el az idegenek, de ez utóbbi különösebben nem hatja meg, szerintem sokat elárul a férfi jelleméről, hogy még ebben a szituációban sem tud megfeledkezni a sérelmeiről.
Egyébként is elég kevés a megnyerő karakter, nekem nem nagyon sikerült megszeretni egyiküket sem, illetve Auri jófej kiscsaj, meg azért egy-két mellékszereplő akad, akitől nem kapartam a falat.  
Nagyon ötletes Hackett, ebben a különös világban az idegenek illatokkal kommunikálnak, emellett végig úgy éreztem, hogy az általa létrehozott világ teljesen kerek és egész, ez a fajta képzelőerő engem mindig elvarázsol. Más kérdés, hogy nem állt túl közel hozzám, nem tudtam benne kényelmesen elhelyezkedni, de ez már az én problémám. Valamiért mindig zavarba jövök a fura lényektől, nem tudok velük mit kezdeni, bizonyos jelenetek pedig aztán majdnem kiverték a biztosítékot, de igyekeztem higgadt maradni. Tetszett, hogy ki így, ki úgy, de mindenki próbált kapaszkodni abba, ami megmaradt neki a Földről, legyenek azok egy könyv sorai, egy férj vagy egy gyerek emléke, vagy egy Adele-szám az mp3-lejátszóról. 
Nem akarok spoilerezni, ebben a könyvben nagyon sok minden történik, változnak a helyszínek, a szereplők, egyáltalán nem kiszámítható a történet. Szóval az eseményekről inkább nem írnék már semmit, szerintem az is csoda, hogy Hackett képes volt ezt összesűríteni alig 300 oldalba. Mivel röpködnek az istenítő blogbejegyzések meg az ötcsillagok a molyon, ezért újfent kissé zavarban vagyok, amiért nekem olyan nagyon nem sikerült megszeretni ezt a könyvet, szerintem még szoknom kell a műfajt. Vagy az is lehet, hogy mostanában már annyi YA-t meg lájtosabb könyvet olvastam, hogy újra fel kell vérteznem magam a felnőtt élet szörnyűségeivel szemben... Mostanában úgyis úgy elsüppedtem a saját idealizmusomban. 

2012-07-19

Baráth Katalin: A borostyán hárfa


"- Pumákat egzecíroz a Ligetben. Tavaly még csak perecet árult, de mostanra pumaidomárrá képezte magát. [...]

- No hallja, milyen zöldeket beszél maga! Hogy lenne egy internacionál spionnő pumaidomár? - érkezett a cáfolat.
- Spionnő? A mi Veronunk? Kitől hallotta ezt az országos oktondiságot?
- Se nem spionnő, se nem pumaidomár. A Magyar Királyi Államvasutaknál kapott állást. Mozdonyt vezet a Budapest-Konstantinápoly vonalon! Biztos forrásból tudom!"




   Így merje otthagyni az ember lánya két évre a szülővárosát, ami mellesleg elég kicsi ahhoz, hogy mindenki ismerjen mindenkit, és elég unalmas is, hogy az emberek a saját életüket ne találják kellőképpen szórakoztatónak, így az épp nem jelenlévőkét tárgyalják ki előszeretettel. Azóta, hogy Dávid Veron lelépett Budapestre, és a fenti foglalkozások helyett zsurnalisztának állt, Ókanizsán az égvilágon semmi nem történt, Veron is csak a legjobb barátnője közelgő esküvőjére érkezett haza. Minden egyhangúság ellenére szembesülnie kell azzal, hogy az élet nem állt meg, és van, aki túllépett az ő távozásán. Pedig a leányzó egészen kikupálódótt, és kezdi feladni korábbi reformista nézeteit, és hajlandó lenne egy bizonyos férfi mellett lecövekelni. 
Már a hazafele úton megmutatkozik, hogy Veron túl sok Conan Doyle Artúrt olvas, úgy tűnik, kicsit mániája lett az összeesküvés-elmélet gyártás, de nem titok, hogy a későbbiek során jól jön még ez a fajta hozzáállás. 
Most is lesz ugyanis egy hullánk, vagy akár több is, és mint minden rendes krimiben, a rendőrség nincs a helyzet magaslatán, úgyhogy Dávid Veron újfent felcsap magánnyomozó-kisasszonynak, és minden tehetségét bevetve igyekszik megtudni, hogy ki követte el a rémes bűntettet, ezzel egy időben pedig kénytelen saját magát is mentegetni, mert erősen gyanúba keveredik. 

Ókanizsán szakad a hó és baromi hideg van, jól is esett a kánikulában ilyesmit olvasni. Az előző két résszel úgy voltam, hogy pont a krimis elemek érdekeltek legkevésbé, magasról tettem rá, hogy ki a gyilkos/emberrabló/akárki. Most viszont tényleg agyon izgultam magam, és mint egy rendes krimiolvasó, próbáltam szűkíteni a kört, hogy ki lehet a galád elkövető, persze nem találtam el. Igaz, minden krimivel úgy vagyok, hogy a megfejtés annyira nem is érdekel, a nyomozásról viszont imádok olvasni, csak hogy Baráth Katalin még az egészet megfejelte azzal, amit annyira kedvelek a regényeiben: egy borzasztóan élő, intenzív hangulatú környezetet teremtett csodálatos szóképekkel, mondatokkal tűzdelve. Közben pedig egyértelművé válik, hogy az író szakértője a kornak, mindezt történelmi utalásokkal és a hajdani életstílus részletes bemutatásával bizonyítja. Biztos vagyok benne, hogy rengeteg munkát fektet a regényei megírásába, tökéletesen felépíti ezeket a műveket. 

Nem tudom eldönteni, hogy A türkizkék hegedűt vagy ezt szerettem-e jobban, az előző rész helyszínei teljesen elvarázsoltak, viszont jó volt "hazatérni", újra találkozni ezzel a pletykás bandával, anyu húslevesét kanalazni, cukrászdába járni és a télikertben ücsörögve narancshabos süteményt villázni, és persze gyanúsabbnál gyanúsabb emberek nyomába eredni. Akárcsak a többi Dávid Veron-sorozat kedvelő, én is nagyon kíváncsi vagyok, hogy a következő történet hol játszódik majd, meg persze hogy mi lesz a big lávval! Örülök, hogy Baráth Katalin ilyen termékeny, hogy most már évente ad ki újabb olvasnivalót, remélem, a következő könyvhétre is meglep minket valami finomsággal.