Másfél-két éve felhagytam a zenehallgatással. Aki ismer, tudja, hogy azelőtt folyton vadásztam a neten meg magazinokban új együttesekre és számokra, amiket jó eséllyel megszerethetek, büszke is voltam az ízlésemre, így elég drasztikus változtatásnak számít az, hogy rájöttem: jobb, ha kikapcsolom a rádiót, és ha közlekedés közben is mellőzöm a fülhallgató használatát. Azelőtt ezek nélkül nem bírtam létezni, de meg kellett állapítanom, hogy jobb ez így, nem akartam véletlenül sem belefutni olyan számokba, amelyekkel már nem szívesen találkoznék. (A laptopomon van is egy mappa, amibe bele se merek nézni.) A váltás óta néhányszor azért rámjön, hogy meghallgassak egy-két kedvencet. Tegnap este kissé kedvetlen voltam, úgy döntöttem, hogy szeretnék még kicsit olvasgatni, úgyhogy addig életem párja olyan sorozatot nézett, ami engem cseppet sem köt le, de hogy ne zavarjon a szöveg, a fülembe raktam a füldugót, és elindítottam a telefonomon levő playlistet.
Szóval ahogy az ágyban olvasgattam, azt vettem észre, hogy már nem kötnek le annyira Julia Child francia kalandjai, és teljesen máshol járok... Egy 2009-es Robbie Williams szám reptetett vissza az említett év őszére, amikor éppen a fizetett szabadságomat töltöttem Pisában (értsd: Erasmus). Ez az a néhány hónap, ami akkor is a víz felszínén tart, ha éppen teljesen magam alatt vagyok, vagy ha úgy érzem, nincs minek örülnöm. És ahogy tegnap hallgattam a Bodiest (meg aztán sorban a többit utána), azon kezdtem el gondolkodni, hogy létezik olyan, hogy az ember a saját életének egy bizonyos időszakába szerelmes? Annyira tökéletes volt akkor minden, elfelejtettem azt, hogy létezik olyan, hogy rossz kedv vagy melankólia, soha nem éreztem magam egyedül, szinte minden pillanatban boldog voltam, a problémák gombostűfej-nagyságúra zsugorodtak, legalább is én így éreztem. Azóta újra van boldogság és igazi láv is, de csodálatos érzés az, hogy 2009 őszét soha senki nem veheti el tőlem.
Ezek után enyhén felháborodtam, amikor Julia Child közölte, hogy az olasz konyha nem elég kifinomult.
Ezek után enyhén felháborodtam, amikor Julia Child közölte, hogy az olasz konyha nem elég kifinomult.
mert ő meg Párizsban érzett hasonlót :O)
VálaszTörlésIgen, elég valószínű, nagyon tetszik a pozitív hozzáállása mindenhez, tuti nagy szerelem volt neki is ez a néhány év. Nem is haragszom ám rá, csak az olasz konyha...ááá :)
VálaszTörlés