Amikor gyerekkönyvet olvasok

Mit tesz az ember lánya, ha nagyon kevés ideje van épp az olvasásra, de abban a kevésben szeretne valami kikapcsoltatót és lehetőleg rövidet olvasni? Elolvas egy gyerekkönyvet. Magamtól valószínűleg nem vettem volna észre, hogy ez a könyv a világon van, de miután felhívták rá a figyelmem, és megláttam, hogy a szerzőt az izlandi élményei inspirálták a regény megírására, már nem vacilláltam. (Még mindig nem tudom, hogy eljutunk-e idén Izlandra, de rohadtul szeretnék.)

A gyerekkönyvekkel nem túl jó a viszonyom (a gyerekekkel sem egyébként, szerintem lehet összefüggés :D), bármennyire szeretném őket szeretni (a könyveket), nem megy, általában zavar a gügyögős és/vagy didaktikus stílus, és nem tudom őket igazán élvezni. Eleve nem értem, hogy miért kell a gyerekekkel gügyögve kommunikálni - akár szóban, akár írásban -, meg hogy miért kell hülyének nézni őket, szerintem értik a mondandót akkor is, ha nem úgy tálaljuk, mintha fejlődési nehézségeik lennének.
Dunajcsik Mátyás bebizonyította nekem, hogy értelmes hangnemben is lehet szólni a gyerekekhez.

A szemüveges szirén főhőse egy okos introvertált lány, Atlanta, aki egy világítótoronyban él. Se közel, se távol senki, ketten éldegélnek itt az apukájával, meg a családtagokat ábrázoló faliképekkel. Ebben a lányban semmi idegesítőt nem találtam, amit a legtöbb gyerekkönyv főhőséről nem tudok elmondani. Atlanta jó fej, kár, hogy a gyerekek úgy alapból nem hasonlítanak rá jobban.

Apa százasával gyártja a palacsintát, annyira aggódik, mivel Atlanta nekivágott a szigetnek, hogy egy madárfiókát eljuttasson a családjához. Nem tudom, mi az az összetevő, amit a szerző belevegyített ebbe a történetbe - talán a ribizlilekvár? -, de minden apró lelki rezdülés és a szereplők egymáshoz intézett mondatai annyira valódiak, sallangmentesek, és pont ezért még most is egy picit összefacsarodik a szívem, ha eszembe jut ez a sok kedves ember. Meg a madarak.

Kit fogok meglepni, ha azt mondom, megint a környezet nyűgözött le a leginkább? Bár én becsavarodnék egy világítótoronyban, távol a civilizációtól, mégis vonzódom hozzájuk - a szűk belső terekhez, a kilátáshoz, a tenger közelségéhez. (Kb. három éve hányódik egy világítótornyos poszt piszkozata a blogszerkesztőmben.)

"Persze jogos kérdés, hogy mit lehet látni egy világítótoronyból az óceán közepén?

De az a helyzet, hogy minél kevesebbet látsz, annál többet veszel észre. Én például a környéken előforduló hajókon és madarakon kívül már negyvenkilencféle szelet, ötvenhárom különböző típusú esőt, száznál több felhőfajtát és hetvenhétféle tengeri hullámot tudok megkülönböztetni."

A hajók, a kísértetek, a madarak, a palacsinták - minden a helyén volt. Legalább annyira, mint az állatokról elnevezett szelek, vagy a zenészekről elnevezett hullámfajták. "Ma délután például határozottan Miles Davist játszott az óceán." A könyv üzenetét, üzeneteit nem fogom elemezni, de annyit róla, hogy okos, értelmes és nagy szerepet kap benne az ember és a természet kapcsolata.

Az illusztrációk szépek, egyediek, a lila szín dominál bennük. Nemcsak a teljes oldalas képek tetszettek, hanem a szövegbe itt-ott beleszúrt apró kis rajzokat is imádtam.
Ajánlom ezt az interjút Dunajcsik Mátyással, amit szerintem akkor is érdemes elolvasni, ha a könyvet nem tervezitek.

Dunajcsik Mátyás: A szemüveges szirén
Kolibri Kiadó, 2016
Illusztrálta: Gilicze Gergő
beleolvasó