Rory Clements: Mártír

  ez egy londoni történet, 1587-ből. nem a szokásos királynős-udvarhölgyes-intrikás, hanem inkább egy krimi a valódi Londonból. középpontjában John Shakespeare áll, aki Walsingham miniszter "mindenese". a könyv legelején két megoldatlan ügy áll előtte: találja meg Lady Arabella Howard kegyetlen gyilkosát, emellett védje meg Sir Francis Drake-et, más néven a "tengeri sárkányt", mivel úgy hírlik, hogy merénylet készül ellene. 

  ez az alap, amihez jön a többi mellékszál, mert abból aztán van bőven. például, két kurva, akik hatalmas mennyiségű kincset találnak. egy nő, akinek kicserélték a gyerekét egy szörnyszülöttre, és ezért Topcliffe-hez, Shakespeare legnagyobb ellenségéhez fordul segítségért. a többit nem lőném le, lényeg, hogy azért egy picit soknak találtam a szereplők számát, nem értettem, hogyan fog ez összeállni a végére, de csak összeállt, mindennek volt értelme. és akkor az egész történetet Erzsébet korába képzeljük bele, amikor komoly vallási üldözés folyik a pápisták ellen, úgyhogy azok bujkálnak, az üldözőik meg szépen megkeresik és megkínozzák őket. gyomorforgató epizódokból nem szenved hiányt a regény, az biztos. 

  elég negatív képet fest erről az időszakról, a szereplők mintha mind valami ösztönlények lennének, könnyű kiábrándulni az emberekből a könyvet olvasva.

amit kicsit nehezen dolgoztam fel, az a stílus. elég körülményes, picit erőltetettnek éreztem, ami számomra nem túl könnyen befogadható. jobb volt tehát, ha egyhuzamban olvastam el minél több fejezetet, mert akkor egy idő után megszoktam az író nyelvezetét, és már nem zavart.

  nekem alapvetően tetszett, és azt gondolom, hogy ha valakit vonz a középkor, szeret róla olvasni, akkor élvezni fogja, mert a krimis vonal mellett a korabeli mindennapi életet is bemutatja teljes valójában.

a könyvet kiadja az Agave kiadó.

Neil Gaiman: Csillagpor

  általában igyekszem nem elkövetni azt a hibát, hogy előbb nézem meg egy könyv filmadaptációját, mint hogy magát a könyvet elolvassam, de ebben az esetben ez így alakult, a filmet körülbelül négy éve láttam, akkor meg még nem is voltam akkora moly, meg szerintem nagyon Neil Gaiman létezéséről sem tudtam akkoriban.

időnként, nagyon ritkán előfordul, hogy sokkal többet hoznak ki egy filmből, mint ahogy a könyv alapján várnánk, (ebbe a kategóriába sorolnám pl. a Hideghegyet is) a Csillagpor is ilyen szerintem, alaposan felturbózták a történetet.

  amikor a könyvet a kezembe vettem, meglepődtem, hogy mennyire rövid. hogy fog ebbe ennyi esemény beleférni?? végül is belefért, de maradt bennem hiányérzet.

 Tristran Thorn egy Falva nevű kis falu lakója, aki beleszeret a helység legkapósabb lányába, Victoriába. a lány egy meggondolatlan pillanatában azt ígéri a fiúnak, hogy amennyiben elhozza neki az épp lepottyant hullócsillagot, bármit megtesz neki. így Tristran a csillag keresésére indul, átlépve ezzel a Falvát körülvevő falat, és egy teljesen más világba csöppen. errefelé teljesen más minden, már a hullócsillag fura, de van még boszorkány, egymást gyilkolászó, trónra törő királyfik, felhőkön ücsörgés. 

a furcsa nekem tényleg csak az volt, hogy picit összecsapottnak tűnt az egész. nyilván az is a gond, hogy a filmhez hasonlítom, ami egy nagy kerek egész, vicces karakterekkel, itt meg olyan felületesen érintettük az eseményeket, néha-néha elidőzve egy-egy részleten, viszont annyiféle szál van ebben a sztoriban, hogy ezt szinte varázslat 210 oldalon megírni. persze lehet, hogy pont a varázslat volt a cél:)

  ami még fontos lehet, hogy a Csillagpor egyáltalán nem gyerekkönyv. felnőtteknek írt mese, időnként picit erotikus tartalommal. persze nyilván nem az a lényeg, csak gondoltam szólok, mielőtt bárki elkezdené felolvasni a néhány éves kisgyerekének. 

  ha még valaki nem látta a filmet, akkora Csillagpor biztosan egy elég élvezetes olvasmány, kedves szereplőkkel, varázslatos világgal. mindenesetre miután elolvastátok a könyvet, szerintem nézzétek meg a belőle készült filmet is, Robert de Niro hatalmasat alakít!

a könyvet kiadja az Agave Kiadó.

Elizabeth Gilbert: Eat, pray, love

  "Számunkra, akik azt hisszük, hogy a világ kizárólag azért forog, mert a tetején van egy fogantyú, amit mi személyesen forgatunk, az elengedés rémisztő vállalkozásnak tűnik. Meg vagyunk győződve arról, hogy ha csak egy pillanatra is elengedjük ezt a fogantyút, akkor… nos, akkor vége lenne a világnak. De próbáld meg elengedni, Süti – szól az üzenet. Ülj csendesen egy darabig, és szabj határt a folyamatos részvételednek. Figyeld, mi történik. A madarak nem fognak röptükben szörnyet halni, a fák nem fognak elkorhadni és elpusztulni, a folyók vize nem válik vörössé a vértől. Az élet megy tovább."

  sokáig távol tartottam magam ettől a könyvtől, mivel arra gondoltam, hogy a címben szereplő "pray" szócska miatt úgysem nyerheti el a tetszésemet igazán, mondjuk ebben volt is valami - valóban a középső fejezet kötött le legkevésbé, na de erről majd később. az olasz és az indonéz rész viszont kárpótolt engem ezért.

  az önéletrajzi ihletésű regény egy harminc körüli nő útkeresését meséli el, az után, hogy elhagyta a férjét, majd a következő kapcsolata is hamar zátonyra futott. Elizabeth úgy dönt, hogy ki kell szakadnia jelenlegi környezetéből (New York), és elhatározza, hogy a következő egy évben elutazik Olaszországba, Indiába és Balira. 

  Rómában az élvezeteknek hódol, vagyis pontosabban az ételek élvezetének. a filmből megnéztem csak az olasz részt, és hát olyan gusztusos spaghettik kerülnek az asztalára, na meg az a nápolyi pizza, ahogy nyúlik rajta a mozzarella, gyönyörű. mellesleg újra kedvet kaptam az olasz tanuláshoz. egyedül azért haragudtam Lizre, amiért annyira ellenségesen ír Velencéről (ha valaki nem tudná, az a város a szívem csücske, életem szerelme, stb.)

Indiában aztán ellátogat egy asramba (mondjuk hogy egy meditációs központba), ez a legküzdelmesebb időszaka az egy év során. mert akármennyire is hülyén hangzik, meditálni, ellazulni, befelé fordulni egyáltalán nem egyszerű. (és ezt most minden irónia nélkül mondom, nekem már egy szimpla jógaórán is hatalmas kihívás, hogy ne pörögjön az agyam közben mindenfélén). ez a rész nagyon távol állt tőlem, voltak oldalak, amelyeket átlapoztam, mert egyáltalán nem tudtam azonosulni a leírtakkal. 

  az indonéz fejezet viszont újra meghozta a kedvem a könyvhöz, itt azért történik ez-az, van cselekmény, és Liz ekkor találkozik Felipével is, akit nem más, mint Javier Bardem alakít az állítólag nem túl színvonalas filmadaptációban.

  az Eat, pray, love-ot nem tartom egy hatalmas irodalmi értékű könyvnek, ennek ellenére nem akarok belekötni. nekem jól jött akkor éppen, szerintem ez az a fajta könyv, ami jólesik az embernek. persze rohadt irigy vagyok, jó lenne, ha - mikor épp én is lefelé zúgok a lejtőn - én is itt tudnék hagyni mindent, aztán menni a nagyvilágba semmittenni. 

Jules Verne: Nemo kapitány

  az utóbbi időben több jel is utalt arra, hogy el kell olvasnom a Nemo kapitányt. vagy Verne-től akármit, de valahogy ez tűnt evidensnek. mindezek közül arra emlékszem leginkább, hogy február 8-án, Jules Verne szülinapján a gugli is megemlékezett az íróról, és ez nagyon tetszett nekem.

  a lényeg, hogy az első pillanatban belezúgtam a könyvbe. a történetet Pierre Aronnax francia tengerkutató szemszögéből ismerhetjük meg, ami azzal indul, hogy a tengereket egy félelmetes óriási halszerű lény tartja rettegésben. ennek felkutatására és elpusztítására expedíciót indítanak, melyen Pierre, az ő szintén kutató barátja Conseil, és Ned Land, a bálnavadász is részt vesz. mikor már épp feladnák a keresést, belebotlanak ebbe a hatalmas világító valamibe, és az összecsapás során a három férfi a tengerbe kerül, majd onnan az üldözött lény tetejére. természetesen kiderül, hogy ez nem más, mint a Nautilus elnevezésű tengeralattjáró, amellyel Nemo kapitány járja az óceánokat. 

Pierre és társai a Nautilus foglyai lesznek, ám a kutató nem így fogja fel, számára óriási élmény az, hogy a hajóról megfigyelheti a víz alatti élőlényeket, emellett körbehajózzák az egész földet, és így szebbnél szebb helyek mellett haladnak el. 

  lehet, hogy ilyesmi regényeket nem ennyi idős fejjel kéne olvasni, és az is lehet, hogy röhejesnek tűnik a rajongásom, de szerintem egyáltalán nem arról a szádbarágomhülyegyerek-típusú ifjúsági regényről van szó. olvastam, hogy sokakat zavar a rengeteg hal, teknős, egyéb herkentyű állandó felsorolása a könyvben, bevallom, időnként én is átugráltam ezeket a részeket, nyilván Verne ismeretterjesztő céllal szúrta bele a vízi állatokról szóló hosszú párbeszédeket.

az biztos, hogy én emiatt folyamatosan halat kívántam enni. 

  fura, mert jópár éve láttam egy filmet is, ami a könyv alapján készült (Michael Caine és Patrick Dempsey főszereplésével), és abban volt egy csaj is. nyilván kellett a szerelmi szál is a sok puhatestű mellé, mindenesetre a könyvből ez egyáltalán nem hiányzott, el is rontotta volna az egészet. 

  Verne nyilván iszonyat okos, és tudományát meg akarta osztani mással is. de szerintem nem csak a fantáziájával előzte meg a korát, hanem a stílusával is, időnként nagyon szellemes tud lenni. 

  most már azon gondolkozom, hogy mi legyen majd tőle a következő, A rejtelmes sziget elvileg ennek a folytatása, szóval az előbb-utóbb biztos sorra kerül majd. meg mondjuk a Nyolcvan nap alatt a Föld körül is. aztán a többit majd még meglátjuk :)

Carlos Ruiz Zafón: Angyali játszma

  vajon hogyan csináljon kedvet az ember másoknak egy olyan könyv elolvasásához, ami saját maga számára is kiakasztó? 

örülök, hogy az író regényeit ilyen sorrendben olvastam, vagyis hogy A szél árnyékával kezdtem, mert lehet, hogy az Angyali játszma után nem álltam volna neki.

  a könyv három nagy részre tagolódik, az elsőt olvasva teljesen belelkesedtem, megállapítottam, hogy sokkal jobban tetszik ez, mint A szél árnyéka, és örültem magamnak nagyon. aztán kicsit unatkozni kezdtem, a végére meg már azt sem tudtam, mi van. mintha Zafón direkt ki akart volna cseszni az olvasóival, vagy csak szimplán szórakozna velünk, én nem tudom. 

  na de első körben azért nézzük meg nagyvonalakban, hogyan is van ez a történet.

 David Martínt egy kissé szerencsétlen fiatal újságírónak ismerjük meg, akiből hirtelen híres krimiíró lesz. azonban a nagy siker közepette kiderül, hogy súlyos beteg, iszonyatos fejfájásai vannak, ami nem hagyja dolgozni. ekkor felkeresi egy Andreas Corelli nevű félelmetes-titokzatos férfi, aki rengeteg pénzt ajánl azért, ha Martín ír neki egy könyvet. mindeközben a fiú beköltözik a "tornyos házba", persze ettől mindenki óva inti, mert hogy mennyi rejtélyes dolog és szörnyűség történt már ott. nos, rejtélyes dolgok továbbra is történnek Martínnal, de hát tudjuk, hogy erre megy ki a játék. az író addig gubancolja a szálakat, hogy a végére már a kedvünk is elmegy attól, hogy kibogozzuk azokat. közben még bonyolítja a történetet Cristina, akibe Martín reménytelenül szerelmes.

  az a baj, hogy ez egy rohadt jó könyv lehetne, ha nem lenne olyan vége, amilyen. lehet, hogy mások épp azt értékelik benne, ami nekem tetszett, de ez már tényleg az a kategória, mikor odavágnád a könyvet valamihez, mert úgy érzed, átvertek, hülyének néznek. szeretem, mikor egy könyv nem hagy nyugodni, és folyton azon jár az agyam, de ezzel kapcsolatban azt éreztem, hogy nem éri meg a fáradságot, hogy én itt most nekiálljak kibogozni mindent. 

  azért volt benne meglepi is, összekapcsolódás A szél árnyékával, na mondjuk a végén ezt élveztem, hogy erre legalább rájöttem :)